ZALÁN MAGDA
DACCAPO…ÉS MEGINT ELŐRŐL
1965 elejétől 2001 végéig éltem külföldön, két kontinens három országának három (és fél) nagyvárosában. De nem ennek a harminchat évnek történetét írtam meg, csak a többszöri újrakezdések eseményeit az „első kapavágástól” addig, amíg valóban azt éreztem, megérkeztem, nekikezdhetek új életemnek. Daccapo, ahogy kották végén áll, ha a zeneszerző, akár milyen anyanyelvű, azt akarja mondani, hogy megint elölről.
Budapestről egyetlen bőrönddel futottam bele a nagyvilágba, ugyanide több mint ötven jókora bálával araszoltam vissza. Mégsem tudtam elhozni mindent, éppen a legfontosabb, legértékesebb dolgaim hagytam hátra. Rómában szívemet, Torontóban fiatalságomat, és Washingtonban két férfit: egyiket sem kerestem, akartam, mégis soha semmikor, senkivel nem örültem olyan felhőtlenül az életnek, mint amikor vasárnap reggelente hármasban ültük körül a konyhaasztalt és a közösen elkészített reggeli fölött, néha ebédidőig beszélgettünk, vitáztunk, egyetértettünk, ugrattuk és látványos gesztusok, zengő szavak nélkül szerettük egymást. Egyikük már csak bronztábla egy amerikai falucska kápolnája falában: „Janos Tessenyi Budapest 1931 – Washington 1987”. A másik 1972-ben Rómában Andreának született, hároméves kora óta Észak-Amerikában Andy, nekem mindenütt, mindig, ma is András. Manapság egy óceán választ el tőle, mégis, ha múlt századi költő lennék, leírhatnám, hogy benne van minden félrecsúszott nyakkendőmben, de XXI. századi, földön járóbb zsurnaliszta alkatú nőként nem jut eszembe semmi szép, mégis igaz mondat. Helyette ide írom gondtalan többnyelvűségében fogalmazott sorait a hetvenedik születésnapomra adott ajándékához mellékelt kártyájáról: „Kedvenc mamámnak from her little Italian masterpiece aka (közismert amerikai rövidités - „also known as” -, magyarul leginkább a latinból átvett „alias” lehetne, ZM) kedvenc fijad, il piccolo italiano mester mu.” Nem is sejti, amit én közel négy évtizede tudok, hogy vitatható ortográfiája ellenére vitathatatlan tényt fogalmazott meg.
A Fiuméban, magyar szülők fiának született chicagói szocio-pszichológus, Mihaly Csikszentmihalyi Creativity című kötetében bukkantam egy bekezdésre, amit legszívesebben réztáblába vésve tennék íróasztalom fölé: „Human beings are the only creatures who are allowed to fail. If an ant fails, it's dead. But we are allowed to learn from our mistakes and failures. And that's how I learnt, by falling flat on my face - szabadon: pofára esve - and by picking myself up – szabadon: gatyába rázva magam - and starting again. If I am not free to fall, I will never start another book, I'll never start a new thing.”
Zalán Magda
