HTML

Zalán Magda Írásai és/vagy Fordításai

Írásaim(memoár) és műfordításai

Friss topikok

Linkblog

Archívum

Daccapo 1.

2010.05.17. 15:15 Zalmag

Mottó:„…az emlékeimmel bajlódom, de vajon megesett-e velem az, amit elfelejtettem?”

(Konrád György)

 

1

 

ROSSZ SZÉLLEL TIRRÉN PARTRA – EL BUDAPESTRŐL

 

 

 

Ezerkilencszázhatvanöt április 19-én, egy budai kert sárgán rikoltozó aranyesőbokrai között lépkedtem ki abból, amit életemnek - pontosabban, amint gimnáziumi osztályfőnökünk emlegette, Az Életnek - hittem, hogy néhány órával később Rómában, meleg szellőben bólogató halványlila leánderek mellett kezdjek új életet. Amit aztán jó tíz évig egyetlen és igazi, halálomig tartó életemnek hittem. Disszidáltam, ahogy akkoriban mondták, bár a szó esetemben már elveszítette romantikus báját: nem aláaknázott hómezőn, fölém meredező őrtornyok Sztálin-gyertyák verte árnyékában kúsztam „szabadföldre”. Engem egy MALÉV gép tett le Fiumicino napsütötte olasz betonjára. Ott egy Magyar Rádióból ismert volt bemondónő olasz férje várt, hogy levigyen hozzájuk Nápolyba. G. egy nápolyi képkeret gyároshoz ment feleségül, akkori angol vőlegényem segítségével, ezt egyenlítette, amikor befogadtak a századok óta megénekelt Nápolyi-öbölt körülölelő domboldalra épült lakásukba. Menekülttábor helyett teraszos szobám volt, ahonnan az éggel egyetlen azúr ragyogásba olvadó tengerre, s annak közepén Ischia szigetének zöld foltjára eshetett tekintetem. Józan ésszel nem volt elképzelhető, hogy valaki ilyen körülmények között sajnálja magát, ám én, az érzelmeiket feltupírozni szerető színházi emberekhez szokott rádióriporter az első éjszakát átbőgtem: megsirattam azt a régit, aki talán nem is voltam. Reggelre kelve a hajnali párákkal felszállt gyászom is, és rég vagy tán soha nem érzett derűvel néztem a tájra, amely most már otthont ad, és ahol ma már megmondani sem tudom, honnan vett bizalommal hittem, jó dolgom lesz.

Nem tudom, honnan vettem? Tévedés, tudom. Abból a mesebeli tudatlanságból, amivel a világot akkoriban néztem. Hogy volt honfitársaim nagy részével ellentétben már évek óta sokszor és sokfelé utaztam, csak növelte butaságom. Magyarnak született angol állampolgár – ahogy ő és Anglia mondta: British subject – vőlegényem, Z. bőkezűségének köszönhetően a Nyugatot fenntartás nélkül szépnek, jónak, izgalmasnak, ígéretesnek hittem. Ha tudom, amit ma már tudok, majdnem biztosra veszem, hogy nem merek felrúgni magam mögött mindent, hogy megmentsem magam, és persze őt, akinek minden léptét, szavát hisztérikusan figyelte a KEOKH vagy a BM vagy ég tudja ki: a kíváncsiskodó nem nyújtotta át névjegyét. Nincs kedvem részletezni a helyzetet, amit akkor rettenetes drámának éltem meg, s amiről ma már tudom, hogy ha dráma is volt, a legszelídebbek közé sorolandó. Száz és ezer magyar keveredett az enyémhez hasonló helyzetekbe. Ha jól olvasom Esterházy Péter könyvét, bizony szívesen vette volna sok szorongatott magyar, ha az életét veszti, csak ne vesszen oda, amit fennhéjázásnak érzett volna kimondani, s amit kevésbé szemérmes korokban az operai Bánk úgy kiált bele a zenekarba, hogy a becsülete. Nem mindegyiküknek volt olyan szerencséje, hogy mindenét felrúghassa és disszidálhasson. Esterházy Mátyás grófnak például eltartani való családja volt. És főleg, nem volt útlevele. Azt hiszem, az az Isten hordott tenyerén, aki a részegekre és a bolondokra vigyáz.

Nem akarom azt mondani, hogy soha semmi gondom nem volt. Ó, volt, rengeteg, de amint kilábaltam az egyikből, rögtön tudtam, hogy csak hálás lehetek érte sorsomnak. Ezért mondtam már Rómában töltött első évem után, hogy kötelezővé kellene tenni a disszidálást. Mindenkinek, politikai nézeteire, felekezeti hovatartozására, szexuális beállítottságára, bőrszínére, rangjára, zsebére való tekintet nélkül világot kellene látni, új dolgokat tanulni, ismeretlen feladatokat megoldani, szokatlant kényszerből megszokni…You name it, mondja a maga irigyelhető tömörségében az angol nyelv. Éppen csak nem a szűken mért turistaútlevelek számának emelését szorgalmaztam akkoriban. Hittem, hogy nem szalámi rúddal, Glóbusz-konzervekkel, megvágható rokonok, ismerősök címével kell kiruccanni rövid átmenetekre az izgató, forró szeszként nyeldesett idegenbe, legkevésbé azzal a tudattal, hogy az „ablak” (jobb emlékű magyar még ismeri a szót) lejárta előtt vissza lehet iszkolni a biztonságnak hazudott megszokásba, hogy annak langyos libazsírjában tocsogva aztán kedvünkre szidhassuk a honi körülményeket. Disszidálni kellene, mondtam akkor, de legalább is úgy utazni, mondom ma, mint mondjuk ötszáz évvel ezelőtt az erdélyi mesterlegények és diákok tették: egyetlen batyuval, néha éhezve, máskor fázva, de nyitott szemmel-füllel keresve az emberi kapcsolatokat, örülni a hasonlónak, ha akad hasonló, majd súrlódva, ütközve, lélekben-testben gyalulódva észrevétlen hasonulni a másfélékhez. És soha semmiképp nem honvágynak hívni a külhoni sikertelenséget.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zalanmagda.blog.hu/api/trackback/id/tr532010253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása