3
HOGYAN LEGYÜNK LETELEPEDETT BEVÁNDORLÓK - TORONTO
A fenti szavak Mikes György, a világ számára George Mikes (ejtsd Májx) szívszorítóan vicces kötetének - How to be an Alien - címét parafrazálja. Nem oktalanul. A szerző magyar, mint én, és felnőttként tanult meg egy idegen országban élni, mint én. Ő – némi sarkosítással élve - a nácik végső megoldása elől menekült, én – mint fent - a kommunizmus építéséből. Ő is megtanult az anyanyelve után egy másik nyelven írni, mint én. Sorsunk közös vonásai itt meg is szűnnek, de éppen eme különbségek miatt írom meg második, kanadai újéletem első éveit.
Mikest jó néhány jó barát várta Angliában, akiknek segítségével megszerezte a szükséges papírokat, hogy mint alien, idegen beléphessen az országba, amelyben élete végéig, brit útlevele és számos angol nyelven írt, nemzetközi sikert megért kötete ellenére mindig is aliennek, idegennek tekintsék, és ő is annak érezze magát. Míg nekem összesen két torontói lakos telefonszáma állt a noteszemben, amikor mint landed immigrant, letelepedett (hivatalos papírokkal rendelkező) bevándorló első kanadai napomtól kezdve majdnem minden olyan joggal rendelkeztem, ami az ország született állampolgárait megilleti.
Eredetileg szó sem esett esetleges Kanadába településemről, településünkről: az Egyesült Államokra akart rábeszélni egy ottani magyar házaspár 1975 tavaszán, amikor megtudták, hogy gyereket várok eltartó apa nélkül, a saját, szabadúszó szakállamra. Éreztem, talán tudtam is, hogy Klárinak, Ferinek igaza lehet, mégis András két éves korára is csak addig jutottak el velem, hogy hajlandónak mondtam magam megnézni magamnak ezt, az addig csak könyvekből, filmekből ismert Amerikát. Úgy terveztük, hogy egy hónapot töltünk Andrással az ő connecticuti otthonukban, ahonnan én munkalehetőség után tájékozódni, netán munkaajánlatot találni majd be-bevonatozom New Yorkba, az egyetlen városba, amiben Róma után úgy-ahogy el tudtam képzelni az életet, miközben két nyelven – magyarul és olaszul – egyformán csak nekem érthetően - csacsogó kisfiamat kamaszodó lányaik megtanítják ugyanannyi angolra: egy gyereknek három éves kora előtt a nyelvtanulás olyan könnyű, mint a bepisilés.
Az római amerikai konzul, akinél bejelentkeztem 1974 júniusában, amikor eldőlt, hogy mikor is kívánnánk utazni, rutinmunkájától ellankadt figyelemmel, gépiesen tette föl a minden vízumkérelmezőknek föltenni való kérdéseit. A személyi adatok utáni első kérdése volt: miért akarom én és kisfiam a Connecticut államban található Orange-ban tölteni az augusztust. Közöltem, azért, mert ott élő magyar származású, 56-os bevándorló barátaim, a Györgyey-házaspár (a konzul megviselt idegire való tekintettel nevüket az amerikanizáltan ékezettelenített Dgyordzsinak ejtettem) meghívtak, hogy segítségükkel körülnézzek az országban, ahol az ő tanácsukra most, miután „leányanya” lettem, a gyermek érdekében talán letelepedni szeretnék. Bejelentésemre a konzul szeme nagyra tágult, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gondoltam, talán sokallja, hogy barátok ilyen hosszú időre, egy teljes hónapra hajlandók befogadni valakit, tetejébe kisgyerekkel, hát bizonygattam, hogy bizony közeli jó barátok vagyunk. Nem voltunk. Györgyey Ferencet, a Yale Egyetem orvostudományi könyvtárának vezetőjét hozzájuk érkezésem előtt sosem láttam; feleségét, Györgyey Klárit is csak egyszer, Rómában, öt hónapos terhes koromban néhány órára, amikor ismeretlenül felhívott azzal, hogy ő és férje lelkesen olvasnak tőlem mindent, ami a párizsi Irodalmi Újságban megjelenik. A véletlen úgy hozta, hogy épp akkoriban jelent meg a lapban egy bizonyos Györgyey Aladár ördögi írása: egyszeriben nevettem rajta harsányan, bár egyedül a lakásban, és szorult el tőle a torkom: a nekem akkor még ismeretlen nevű szerző hátborzongató öniróniával és vitriolos humorral mesélte el, hogyan „győzte meg” (saját szavai) az Andrássy úti verőlegény, hogy francia kém, bár magyarázta, hogy franciául sem tud; majd Recsken hogyan győzte meg ő, a lágy tojást készíteni sem tudó filosz a tábor urait, hogy a sok ezer rabra főzni képes szakács… Kérdeztem Klárit, rokon talán a fantasztikusan író pasas. Kiderült, az írást jegyző Aladár, kinek beceneve a recski életre szóló barátok között Gizike, azonos az ő Ferenc, Amerikában Frank nevű férjével. Ettől aztán azonnal és kölcsönösen megszerettük egymást. Büszke voltam konspiratív magamra, hogy ezt a részletet a konzul elől elhallgatom. Viszont könnyedén elmagyaráztam neki, hogy a Györgyey-család nagyon remli, hogy megkedvelem az ő Amerikájukat és még inkább, hogy találok is munkát. A konzul rám bámult. „Amerikában akar dolgozni?” „Igen.” „Vagyis munkát vállalni?” „Hát persze.” „És a gyerekkel együtt akar menni?” „Hogyan máshogy?” Rómában nem tudnám, kinél hagyni, mondtam, a két Györgyey-lány, Kati és Mari Orange-ban meg boldogan bébiszitteli. „Szóval bevándorlási vízumot kér?” „Dehogy is!” tiltakoztam elképedve azon, hogy ilyen nehéz felfogással is lehet konzul valakiből. „Hiszen ideírtam” mutattam az előtte fekvő, általam kitöltött kérdőívre: „Tu-ris-ta ví-zum.” „Vagyis értsem úgy, hogy ha találna munkát, visszajönne és itt várná be, kap-e vagy sem bevándorló vízumot?”. „Persze” bólintottam magamra erőltetett higgadtsággal, ám boldogan, hogy végre mégiscsak megértett. Mégsem teljesen bízva szellemi képességeiben, türelmesen kifejtegettem neki, miszerint nem várhatja senki tőlem, hogy kint maradjak egy országban, amit egyáltalán nem ismerek. A konzul lassan felállt székéből, megkerülte az íróasztalt, majd felült velem szemben annak sarkára. „Nem adhatnék vízumot maguknak” mondta jókora szünet után, ami alatt figyelmesen, összehúzott, de nem ellenséges szemmel végig vizsgált cipőm orrától a fejem búbjáig. „A maguké az a nagykönyvben megírt eset, amiről egy idióta is tudja, hogy ha egyszer betették lábukat az Egyesült Államokba, soha többé nem húzzák ki onnan.” „Már kétszer is mondtam, hogy visszajövök” emeltem föl türelmetlenül a hangom. „Tetejébe, lehet, hogy nem is tetszik Amerika” toldottam meg a mondatom. És sietve hozzá tettem: bocsánat, ne hogy megbántsam. A konzul hangosan felnevetett. „Ha nem velem történik meg, nem hiszem el ezt a jelenetet” mondta. „Maga vagy bolond, vagy a világ legravaszabb kérelmezője. De hogy mondják az olaszok? Vivere pericolosamente, igaz?” csippentett felém a szemüvege mögül, és beütötte iratomba a kettőnknek szóló, egy hónapra érvényes vízumot. Ettől az emberarcú amerikai hivatalnoktól hallottam először a Mussolininek tulajdonított jelmondatot arról, hogy veszélyesen kell élni. Túl a hetvenen már rengeteg ember nevére nem emlékszem, de az övét nem felejtettem el: Mr. Schneidernek, talán Shnidernek hívták; gondolom, ma már megmondhatom, leírhatom, mert biztosan nem lehet baja belőle, hogy 1974-ben két potenciális bevándorlóval veszélyeztette az Egyesült Államok gazdasági, netán politikai helyzetét.
Egy hónapos amerikai tájékozódás után, amint a konzulnak ígértem, visszatértünk Rómába. Aztán a Györgyey-házaspár némi ellenállása mellett, de végül is hozzájárulásával úgy döntöttem, Amerika nem igazán nekem való, inkább a sokkal európaibb szellemű Kanadába vándorlok be. Kerek egy évig nem kaptam a Kanada római követségére benyújtott kérelmemre választ. Aminek, bevallom, egy kicsit örültem is: elképzelni sem tudtam nagyobb áldozatot annál, mint azt, hogy fiam jövőjére gondolva feladjam szülővárosomnál jobban szeretett választott városomat. Ha hívő lennék, mondanám, hogy a vízum lappangási ideje alatt Isten ujját láttam abban, hogy szándékomat, úgy tűnt, nem kell majd tetté alakítanom. Csak hát Isten megneszelhette álságomat, és ujja nyomán a Sors nem mentett föl, mindössze egy évi haladékot adott. 1975 tavaszán telefonált a kanadai konzul és tudakolta, még mindig szándékomban áll-e bevándorolni, merthogy soha nem sürgettem a kérelmem intézését. Megtudtam tőle, hogy a többi olasz kivándorolni készülő volt nap, hogy kétszer is a nyakára jár. Aminek okából, hogy megmeneküljön a dúlt hangú érdeklődőktől, a sorrendbe rakott kérelmek közül mindig a sor tetejére vette a telefonálgatók iratait, s ezzel egyre hátrébb került a mi dossziénk. Ekkor furcsa dolog történt. Úgy éreztem magam, mint Karinthy Frigyes Barabbás című novellájában a Jézus elítélését egyenként nem kívánó tömeg: amikor Poncius Pilátus azt kérdi tőlük, kit is ítéljen halálra, egyenként mindegyikük Barabbás nevét akarja kiáltani, de döbbenten hallják, hogy mint tömeg Krisztust ordítanak. Feltett szándékom volt bejelenteni, hogy visszavonom bevándorlási kérelmünket, helyette őszinte meglepődésemre azt mondom: természetesen nagyon várom a vízumot. És gyűlöltem az anyai ösztönt, amely nem hagyta, hogy fiam érdeke helyett magamra gondoljak. Már a kivándorlás puszta gondolatára csurig elöntött a honvágy.
1975 októbere végén érkeztünk Kanadába azzal az utazási dokumentummal, amelyet az olasz hatóságok állítottak ki nekem, aki a politikai menedékjog kérésével/megkapásával állampolgárság nélküli, útlevélért sehová nem fordulható non-persona lettem. Andrásnak - akit ha előtte bárhová kivittem Itáliából a magam úgynevezett documento di viaggio elnevezésű útlevélpótló papírfecnimmel - ezúttal teljesen felnőttszerű, saját iratot állítottak ki, fényképpel, mindennel, kivéve az ő aláírásával.
A torontói repülőtér Bevándorlási Hivatalába három éves kisfiammal, hat kisebb-nagyobb csomaggal és néhány száz dollárral léptem be, ám ezeknél fontosabb, hogy mi volt a két dolog, ami nélkül. Nem rendelkeztem ama két rekvizitummal, amelynek létéről soha előtte nem is hallottam, hogy annál többször kérjék számon rajtam, a friss landed immigranten: marketable skills és Canadian experience. Piacképes képességek? És kanadai gyakorlat?!
Amikor az angolul Immigration Officer névre hallgató tisztviselő pecsétjével papírjainkon kiléptünk kis irodájából, a reptéri várócsarnokban egy férfi várt, kezében táblán az én nevemmel. Mert bár néhány hónapja sűrűn leveleztünk abban a borítékot, bélyeget igénylő ántivilágban, sosem láttuk egymást. Ehhez képest elég sokat tudtunk mindketten a másikról: volt egy közös párizsi barátunk, Méray Tibor, a forradalomból nyugatra menekített Irodalmi Újság legendává lett főszerkesztője. A legfontosabb, amit én tudtam torontói fogadómról, hogy a hajdani szocdem fiatalember nem saját választásából elkommunistásult, majd mint ilyen valami pirospaprik gyártó cég egyik nagyfejese lett, majd egy ipari szabotázsnak minősített tette miatt megjárta Recsket, a magyar gulágot. (Sokkal később, már régi torontói koromban mesélte egyszer egy asztaltársaságnak, hogy az 40-es évek végén (vagy az 50-es évek elején?) paprikás korában az ő felelőssége volt, valószínűleg többek között, hogy a tervgazdasági mutatóban megjelölt évi pirospaprikamennyiség elhagyja a vállalatot. De az egyik évben a kalocsai vagy szegedi vagy mindkét paprikaföldeket nagy szárazság sújtotta, nem jött össze az előirányzott számú-súlyú zacskó, mire ő a saját és a vállalat többi pirospaprikásza bőrét mentendő, a szomszédos, abban az évben szerencsésebb klímájú Jugoszláviából importálta a hiányzó mennyiséget. A hősi akciójáról értesült felettesi emigyen megmenekülvén a terv nem teljesítésének súlyos vádja alól, hálásan prémiumra terjesztették föl, de amikor kiderült, hogy a Titó láncos kutya országából való az életeket mentő áru, egy éjszaka elvitték, majd az Andrássy út 60 és egyéb közbülső megállóhelyek után a hivatalosan nem létező Recskre szállították. A történeten mindenki, mesélőjét beleértve nagyokat kacagott.
A népi demokrácia hajdani ipari kádere a kanadai kapitalizmusban a torontói magyar zsidók hetilapjának, a Menorának alapítója, tulajdonosa, főszerkesztője lett (valamint a párizsi Irodalmi Újság pro bono nyomdásza, de ez megérne egy másik fejezetet). Egri Györgynek hívták. Egri Méraytól azt tudta rólam, hogy Budapesten rádiós voltam, Rómában meg műfordító, újságíró, és hogy nem vagyok zsidó. Kanadába érkezésünk előtti utolsó levelemben ezt az Egri Györgyöt kértem meg, foglaljon nekünk szobát valami szerényebb, tiszta, tömegközlekedéssel elérhető belvárosi szállodában. Egri György, a fél város Egrigyurija volt, aki először kérdezte tőlem, amit később szinte mindenki: „Milyen piacképes képességei vannak?” Buta arckifejezésemet látva elmagyarázta, mit jelent a kifejezés, és bár nem értettem egész pontosan, mire céloz, minden esetre készségesen sorolni kezdtem múltbeli eredményeimet.
Van egy bölcsészdiplomám az ELTE magyar-angol tanszakáról, ami feljogosított rá, hogy középiskolában oktassam mindkét nyelvet és irodalmát, mondtam, de rögtön bevallottam, hogy Magyarországon egyetlen napot sem tanítottam, érthetően nem merészeltem volna magam egy kanadai iskolában kipróbálni. Majd büszkén és öntudatosan folytattam szerintem jelentős szakmai gyakorlatom részletezését. Hogy közel tíz év mikrofonjártasságra tettem szert a budapesti Magyar Rádiónál, majd ugyanannyi időt töltöttem Rómában magyar drámák, novellák fordításával, később a magam rádió- és TV-játékai mellett egyre több tanulmányt, riportot, interjút publikáltam különféle olasz kulturális folyóiratokban... Megállított: „Egyik sem igazán keresett cikk ebben az angol-francia kétnyelvű országban.”. Majd hozzátette, hogy jobb lesz leszállni a fellegekből, amikor állást keresek. Na, ezt a pasast sem fogom szívem minden melegével szeretni, gondoltam. De addig is, folytatta Egri, azonnal hagyjam abba pénzem szállodára pocséklását. „Sürgősen találnia kell egy agglegényt” mondta, „tudok benne segíteni.” Ekkor már utáltam. Nem jöttem Kanadába férjet fogni, hogy eltartassam magam vele, lett volna kedvem odavágni, csakhogy Egri máris a telefonon volt. És én megkaptam első kanadai-angol nyelvleckémet: a bachelor nem agglegény, aminek a szótár mondja, hanem a kanadai ingatlanügyi zsargon így hívja a magyarul garzonnak hívott, szobás-teakonyhás lakást, ami hivatalos nevén efficiency apartment. (Nem flat, mint lenne Angliában.) Egri Gyuri egy olasz nyomdász ismerőse segítségével perceken belül felhajtott nekünk egy bútorozott bachelort, míg Istentelenül széles ismeretségi körének egy másik tagja, egy magyar vendéglős a Bloor Streeten – Toronto magyar gasztronómiai paradicsomában - vállalta, hogy amíg munkát nem találok, 50%-os árengedménnyel ebédelhetünk nála, hozomra. Ajánlata, számára, felért egy lóverseny-tét rizikójával, mivel nem tudhatta, kettős könyvelő vagyok-e (ami igen csak keresett szakmának számított akkor Torontóban), vagy takarítást vállaló nőszemély (aki csak filléreket kereshetett volna), nekünk az ajánlat azonban olyan volt, mint megütni lottón a főnyereményt. Két nappal később Egri elküldött egy hirdetési iroda kimondhatatlan, mássalhangzót mássalhangzóra torlaszoló nevű lengyel tulajdonosához. Vagy tíz perc felületes csevely után első kanadai állásommal léptem ki a Yong és St. Clair sarki üzlethelyiségből kialakított irodájából. Dolgom másnaptól kezdve az volt, hogy a céghez befutó ethnic sajtóternékekben (vagyis azokban, amelyeket nem Kanada két hivatalos államnyelve egyikén, angolul vagy franciául publikáltak, hanem a Pakisztánból, Litvániából és vagy egy tucatnyi, előttem ismeretlen nyelvet beszélő országból idekeveredő bevándorlóknak írtak honfitársaik) fel kellett ismernem a kormány által feladott közérdekű hirdetéseket, kivágnom őket és elpostáznom a közérdekű hirdetéseket feladó kormányszerveknek, hogy az ethnic lapok szerkesztőségei megkapják a hirdetési költségként szerepelő, lényegében bőkezű állami támogatást. Felismerni? Hogyan?! Egri és jövendő főnököm megnyugtatott, semmi ördöngösség. A kormány a magyar nyelvű Menora szerkesztőségének is elküldi az efféle „Ha a sarki lámpa vörös, ne lépj le a járdáról!” jellegű közölnivalókat; vegyem elsőnek az Egri postázta lapot, amit értek, ott rátalálok a hirdetésre, aztán már könnyen felismerem a többi lapban is a szöveget az azt szerencsére mindig kísérő jókora rajzról. Igazat szóltak. Azt persze nem tudtam megállapítani, hogy vajon a megjelent szöveg azonos-e az angol nyelvű eredetivel. (Nem igazán, lehetett az ha a Menora hirdetéseit vettem átlagosnak, ahol tíz hirdetés közül háromban recsegő-ropogó volt a szintaxis, akadt bennük bumfordi félreértés, de legtöbbször szótárból rosszul kinézett szó - az angol back lehet, mint tudjuk, a „hát” nevű testrész neve vagy a „hátvéd”, de a„hátra” határozószó is… - de nem hiszem, hogy ez a kormányhivatalokban bárkit igazán érdekelt volna. A generózus, és akkor még vastag pénztárcájú kanadai kormány a nagy képpel feldúsított méretű, vagyis jelentős tarifájú hirdetéssel úgyis csak segíteni akarta az idegen nyelvű sajtót.) Havi fizetésemet ötszázvalahány kanadai dollárban jelölte meg a Mrzsatöbbi nevű joviális lengyel úr. Megdermedtem. Az összeg kevesebb volt, mint amennyit egyetlen, 10 gépelt flekknyi interjúért kaptam a RAI-TV havonta megjelenő, Video című folyóiratától, és amely összeg éppen az egyhavi lakbérünket fedezte. Ám az első hónapi hirdetések postázása után ráébredtem, hogy nyomorúságosnak vélt fizetésem nemcsak a garzon havi lakbérére volt elég, de kijött belőle kosztunk, fiam óvodája és az én metróbérletem is. Sőt tény, hogy négy hónap alatt megtettem, amit egész évtizednyi olasz életem során nem: félretettem pénzt a bankba. Elegendő volt arra, hogy lefizessem első bérlakásunkért az első havi lakbéren túl a biztonsági letétnek nevezett további két hónapot. Ezzel beköltözhettünk egy junior two-bedroomba. Ez volt a második kanadai ingatlanügyi kifejezés, amit megtanultam: található volt benne egy igen kicsi, de tűzhellyel, hűtőgéppel, bútorral is remekül felszerelt konyhafülke, egy nappalinak nevezett, jókora, többnyire L-alakú szoba - utóbbinak szára az étkezőasztal számára terveztetett: nem ismertem tíz évi torontói életünk során egyetken bérházban lakó személyt sem, aki más bútort tett volna ebben a lakás-vakbélbe – egy csillogó-villogó fürdőszoba, valamint két hálószoba, amelyeket hálószobává tett a beépített szekrény, és juniorrá az, hogy az egyik igen csak kicsi volt. Akkori magyar szememmel nézve luxusépületnek tetszett ez a különös külsejű, a budai fogaskerekű alsó végállomásánál álló Budapest Szállóhoz hasonlatosan henger alakú, tizenegy emeletes high-rise, azaz toronyház. A Walmer Roadon, ebben a belvárosi magyar üzletnegyedéhez tapadó, kis kertekkel, fűvel-fával fellazított utcában álló bérházunk másik különlegessége, ami városszerte ismertté tette, az volt, hogy minden lakásához hatalmas, szobányi terasz tartozott. Lévén, hogyunikumként számontartott házunk három-négyemeletes, úgynevezett low-rise-ok között átt, a mi hetedik emeleti teraszunkról elképesztő kilátás nyílt a tóparti irodanegyed New Yorkot idéző felhőkarcolóira. Egy bútoráruház magyar tulajdonosa hazaküldte a lakás berendezéséhez szükséges alap-holmikat, kétévi kamatmentes részletfizetésre. Természetesen Egri Gyuri közreműködésének köszönhetően. Majd néhány napon belül érkezett egy jókora doboz is, amely kisfiamat elmondhatatlanul boldoggá tette: Gyuri bácsi és egyik barátja, Zoli bácsi küldött neki egy kétkerekű biciklit, a hátsó kerékhez erősített „tanulóvezetőnek” szóló két kicsi kerékkel. Valamint vagy fél tucat ingyenes biciklileckével, amely után Zoli bácsi a támkerekeket ünnepélyesen leszerelte, mondván, hogy „na, kis gój, ez a te bármicvád, nagyfiú vagy.” Akkor tudtam meg, hogy Zoli bácsi Zágon Zoltán, a torontói magyar zsidók imádott rabbija.
Annak ellenére, hogy a sok kedves jóembernek köszönhetőn életünk mozaikdarabkái szépecskén helyükbe estek, cseppet sem voltunk boldogok. Az első torontói tél embert próbáló élményt jelentett két rómainak. Érthetően mindketten nagyon-de-nagyon vártuk a tavaszt. Azért is, mert akkor kellett megérkeznie Torontóba annak a férfinak, akihez a noteszemben őrzött második telefonszám tartozott. Nem mondhatnám, hogy barátok voltunk, de ellentétben Egrivel, őt legalább személyesen ismertem. Ismertem? Egyszer láttam életemben. Az előző év nyarán, már nyakig a római lakás felszámolásában Budapestről hívott Karinthy Cini (pardon, Ferenc, de így Tamási Áronon kívül senki nem szólította). Eldarálta, hogy siófoki gyerekkorának régen, még a háború alatt elvesztett pajtása, bizonyos Jancsi – vezetéknevét akkor nem értettem – előkerült, most éppen náluk vacsorázik, és amikor meghallotta, hogy nekik, Ciniéknek van Rómában egy barátnőjük, nagyon megörült, mivel Rómán keresztül készül haza, a tengerentúlra, és egy olaszul tudó idegenvezető igazán remekül jönne neki az Örök Városban. Azt sem tudtam, hol áll a fejem, nem voltam éppen lelkes. Cini hozzátette, hogy ez a valamilyen Jancsi Torontóban lakik. Ez enyhítő körülmény volt; mondtam, küldje. Negyvennyolc órán belül megjelent küszöbünkön egy nyurga, bizonytalan korú – lehetett volna jól karban tartott öregúr (enyhén borzas ősz szakállt viselt), de kicsit túlkoros kamasz is. Kisfiamat egycsapásra meghódította egy plasztikzacskónyi gyufaskatulya-autóval és vicces történeteivel, amiket magyarul mondott el, a nyelven, amit a Rómában született, születése percétől kétnyelvűnek nevelt gyerek akkor még csak tőlem hallott. Jancsi jó ideje nem használta már az anyanyelvét, vagy három évtizede nem volt kivel használnia, helyette rendkívül leleményes, fantáziadús tükörfordításokkal fejezte ki magát, mindegyre megnevetetett. Velem egyébként nyomdakész, választékosan pontos angolsággal beszélt, de angolul is gyakran megnevettetett: például fel-felidézett, legutóbbi pesti látogatása részleteivel, amik diabolikus szarkazmussal festettek képet hátrahagyott széphazámról, valamint benne önnön magáról, a honi kisokosok rászedte balekről.
Torontóban könnyen és gyorsan lettünk egymás rendszeres látogatói, bár távolról sem meghitt barátok. Jancsi – addigra már tudtam: John Hirsch - úgy éreztem, inkább kisfiamat kedveli, engem magyartanárának tekint. Rövid idő alatt rengeteget tanult, amit nagy veszteségnek éreztem, mert hiányoltam tüneményes szóképzéseit. Különben Jancsi-John semmit sem mesélt kanadai életéről, mire én is, nem éppen rám jellemzőn, fogtam a szám. (Később kiderült, az hitte, Karinthy Cinitől mindent tudok róla.) Leginkább társalogtunk, mondta volna Kocsma Jenny. Egy nap végre megkérdezte, hol, mit dolgozom, és szeretem-e a munkám. Mondtam az addigra már jól begyakorolt észak-amerikai sablont: „It is just fine”, és hozzá tettem, hogy „not demanding at all”, igazán nem megerőltető. Rám mordult: „Az ember dolgozzon kihívást jelentő munkahelyeken.” Majd rövidke szünet után: „Mit is csinálsz?” Mondtam. Tudni akarta, mióta vagdalom, postázom az idegen nyelvű lapokban megjelent kormányhirdetéseket. Megneveztem a hónapok számát. Ekkor tanultam meg, mi az a mitikus Canadian experience, amit addig nem értettem, hogyan is várhatnak el tőlem, a harmadfű bevándorlótól. „Ennyi már elég lesz” szólt Jancsi lakonikusan, de szerencsémre kikerekítette a gondolatot. Fontos, hallottam, hogy az újonnan jöttek, függetlenül attól, mi a tanult szakmájuk, szerezzenek maguknak egy kis kanadai gyakorlatot tányérmosogatásban, taxisofőrségben, éjszakai irodatakarításban vagy, miért ne, hirdetésvagdalásban. Megdöbbentem. A kanadaiak valóban hisznek az efféle kezdeti állásoknak jellemformáló erejében?! Jancsi megint mintha olvasott volna a gondolataimban, folytatta: „Utána valóban értékelni, élvezni fogod a magad területén való munkát, és aki szereti, amit csinál, azt jobban is csinálja, a jól dolgozó ember pedig hasznosabb az országnak és kellemesebb a kollégáinak.”
Elképedve hallgattam a kiscserkész-szöveget, és nem tudtam megállapítani, ironizál vagy komolyan beszél. Mindkettőt fel lehetett róla tételezni. Jancsi több hónapos, sűrű találkozásaink ellenére enigmatikus alak maradt. Mintha csak bizonyítani akarta volna, hogy jól ítélem meg, a patriotikus hegyi beszéd után nem tette föl a kérdést, amit minden normális embertől ekkor várni lehetett volna, vagyis, hogy mit is szeretnék magammal kezdeni, mihez lenne igazán kedvem, vagy, hogy az ő logikáját kövessem, mit gondolok, hol lehetnék leginkább hasznára Kanadának. Helyette Jancsi visszatért a korábbi kocsmajennyzéshez: kérdezősködött a pesti színházi életről (milyen arányban játszanak magyar és külföldi darabokat?), az olasz filmvilágról (igaz, hogy a színházak leghíresebb klasszikus színészei is vállalnak filmezést?), valamint hasonló témájú torontói élményeimről (láttam-e a műsorokban olyan darabokat, amiket Európából már ismertem? Milyennek találom a kanadai produkciókat?). Amikor meghallotta, hogy nem láttam ismerős címeket az újságokban, színházban pedig még soha nem voltam, megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni vele másnap este megnézni egy új kanadai darabot. Bevallottam, hogy rettenetesen örülnék, de nem tudom elfogadni a meghívást, mert még nem kerestem Torontóban mamapótlót, elsősorban azért, mert még nem volt hozzá pénzem. Jancsi hátba veregetett: „Vedd máris úgy, hogy tiéd a városban a Number One babysitter. Teljesen megbízható, imádja a gyerekeket, és tetejébe ingyen van.” Nem lepleztem gyanakvásom, mire sietve kiegészítette a leírást: „Ő Bryan, igazából festő, több mint tíz éve él velem, holnap jön vissza Montreálból, ahol a nővérét látogatta, amíg én Seattle-ben dolgoztam.” Másnap megismerkedtünk Bryonnal, én megszerettem, András megimádta, az imádat kölcsönössé vált, míg csak... De addig még néhány év elszállt a fejünk fölött. Még csak ott tartunk, hogy Jancsi felhozta Bryant, mi pedig elmentünk színházba. Előadás után belátogattunk a Green Roomba. Észak-Amerikában a színfalak mögött, az öltözők között található színésztársalgót-büfét hívják így, nem tudom miért, de az biztos, nem színe miatt. Jancsinak valami sürgős-fontos elintéznivalója volt két színésszel. Csendben hallgattam izgatott szóváltásukat, amelynek velejét nem értettem, de akkor és ott szűrtem le szavaikból, hogy a mi Jancsink, John Hirsch – ejtsd Hörs, alig hallatszó R-rel - a CBC Dráma-osztályának feje. Ami a Nemzeti Színházzal máig nem rendelkező országban igen magas pozíció, a kanadai színházi életben az ontariói Shakespeare Festival – aminek évekkel később az igazgatója lett - mellett a legfontosabb intézmény. Később, útban hazafelé megtudtam tőle, hogy ő alapította az ország első professzionista színtársulatát, és ő volt az első színházi rendező, aki munkájáért fizetést húzott. Minden helyek közül az erre legalkalmatlanabbnak tetsző, préri közepén búslakodó Winnipegben, ahol ma sem igazán zajol a kultúra. Kivéve a város színházát, amely fölött máig, sok évvel John Hirsch halála után is ott lebeg szelleme.
Így kanyarodott vissza életem pályája a Canadian experience-t teremtő hirdetésvagdalás-korszaka után szerelmetes rádiómhoz. Pontosabban úgy, hogy Jancsi a színházi est után felliftezett velem hetedik emeleti lakásomba, hogy hazafuvarozta tőlem Bryont, aki elköszönés előtt egy cédulát nyomott a kezembe, rajta szép, rajzos betűivel: Radio Canada International. „Ez a CBC idegen nyelvű adásainak neve” mondta, „gondolom, megkereshetnéd a magyar osztályt.” „Van nekik?” – lelkendeztem. „Nem vagyunk állásközvetítő iroda” vágott közbe Jancsi. „Nézz utána. Keresd meg őket a telefonkönyvben.” „A montreali könyvben nézd, az RCI betűszó alatt van” segített Bryan. Jancsi kifelé húzta, a No. 1 bébiszitter megkapaszkodott a kilincsemben: „De van irodájuk itt Torontóban, a Jarvis Streeten is.” „Ne sértsd meg Magdát” tolta barátját Jancsi az ajtó felé. „Biztos vagyok benne, hogy egy évtizednyi gyakorlattal rendelkező újságíró maximum ötödik hívásra eléri a római pápát is annak az ágya melletti telefonon.” Azzal elmentek. Kényelmetlenül éreztem magam, csöppet sem voltam benne biztos, hogy kedvelem ezt a fura öreg kamaszt, de valószínűleg éppen ezért elhatároztam, hogy megmutatom neki, hogy a Magyar Rádió mikrofonjánál töltött tíz évem megtanított egyre és másra.
Mindössze három hívás után Mezei János, az RCI magyar osztályának vezetője volt a vonal montreáli végén. Elmondtam neki, ki vagyok, és… The rest is history, a többi már történelem, mint az angolszász világban mondják. Torontói életem egész során mindvégig, tettem volt bármi mást is, hetente legalább két, volt, hiogy négy magyar nyelvű anyagot küldtem Montreálba, néha tudósításokat, de többnyire interjúkat magyar származású sikeres kanadaiakkal.
Egy nap, már több tucat magyar interjúalannyal a hátam mögött, bolyongtam a CBC Jarvis streeti öreg épületének nekem változatlanul rejtélyes és vadnyugati szellemvárosokhoz hasonlatosan kihalt folyosószövevényében, egy irodát kerestem, de csak nem találtam. Végre egy férfi robogott el mellettem, segítségét kértem. Sajnálja, mondta, nem tudja, hol az a hely, de kérdezne ő is valamit. „Mi ez a fura akcentus, amit használ?” Bosszúsan azt válaszoltam, hogy akcentusom valódi torontói, mivel a lakosok 40%-a beszéli, jóval többen, mint az ö valóban fura Queen’s English-ét. (A diftongusozó brit angolt nevezik így Kanadában, megkülönböztetendő az Észak-Amerikában általánosan használt, sallangtalanabb U.S. English-től.) Egy pillanatig felkapott szemöldökkel rám bámult, aztán elnevette magát. „Maga biztos magyar lesz! Ismerek itt a házban négyet is, mind szakasztott ilyen. Magukat talán a GM gyártja futószalagon?” És megnevezte a többi magyart: John Hirsch. George Jonas, Steven Vizinczey, Robert Zend és Veszprémi...keresztnevét elfelejtettem, pedig ő volt az egyetlen nő. Lehettek volna egy torontói kulturális Who's Who legfényesebb címszavai. Nem vitás, jó társaságba keveredtem.
Hála a torontói CBC kiismerhetetlen folyosóinak, a magam „fura akcentussal” párosult nem igazán simulékony természetemnek és ama véletlennek, hogy az a férfi egy folyosókanyarral később átpasszolt egy nála topográfikusan tájékozottabbnak, aki meg éppen az Identities című, multikulturális színezetű vancouveri műsor torontói főszerkesztője volt. Neve mindkét tagja elszállt a fejemből. Keresztneve talán Dag volt? Meghallva, hogy magyar anyanyelvű vagyok, s mint ilyen az RCI magyar adásainak interjúkat készítő rendszeres külsőse, megbízott, hogy álljak az ő hetente jelentkező műsora mikrofonja elé is. Feladatom: beszélgetni avval a bizonyos 40% Torontóban élő, magamhoz hasonlóan felnőtt fejjel érkezett, akcentusos bevándorlóval - természetesen nemcsak magyarral! - az identitás, a beilleszkedés, a másság kérdéseiről.
Ennek köszönhetem, hogy én lettem az első kanadai állampolgár, aki nem az anyanyelvén, de annak eltagadhatatlan nyomával beszédén szólalt meg a CBC időzónákat átsugárzó hullámhosszain. Első angolul készült interjúm a National Ballet of Canada görög születésű koreográfusa, Constantin Patsalas volt, akire az együttes prímabalerinája, Gisella Witkowsky - magyar mamájának és barátainak Gizi - hívta fel a figyelmemet. (Gizi néhány évvel később, immár Amerika Hangjánál, egyik első interjúalanyom lett, elmesélve, hogy a Washingtonban vendégszereplő Kanadai Balett Vígözvegy-változatában Glavári Hannát táncolja a Kennedy Center színpadán.) Patsalas után még Amerikába költözésünkig számos nem angol anyanyelvű kanadai művész, tudós, sportoló, étterem tulajdonos, egyetemi professzor, grófból lett oroszlánszelídítő – tényleg volt ilyen! - és taxisofőr lett beszélgetőtársam a CBC mikrofonja előtt. Az utolsó akcentusos kanadai interjúalanyom a Dél-Amerika-i születésű Carlos Ott építészmérnök volt, az akkoriban, a párizsi Bastille helyén megépült új operaház fiatal tervezője.)
Már sokat és nagy kedvvel dolgoztam a mikrofon előtt, immár két nyelven, torontói életünk harmadik évében – jó két évi előkészületek, előtanulmányok után - teljesen új aktivitásba kezdtem, először csak anyagi meggondolásból, majd évtizedekig tartó szerelemből.: 1978-ban Jancsi javaslatára megalapítottam és ottani életem utolsó napjáig igazgattam Torontó első irodalmi kabaréját. The Podium lett a neve, amit a hajdan volt, általam sosem látott budapesti rokonától kölcsönöztem. A hozzá vezető út nem volt éppen tükörsíma, mint Jancsival semmi. Úgy kezdődött, hogy mamám egy régi pesti baráttal küldött néhány könyvet, köztük egy dráma-antológiát, egyik-másik nagyon tetszett. Odaálltam vele Jancsi elé: „Ezekből a mai magyar darabokból le akarok fordítani valamit a TV-nek.” .„Nem fog menni” rázta meg a fejét. „De igen” vágtam vissza, és magabiztosan sorolni kezdtem, milyen sikeres szerzők lettek az én olasz fordításomban Örkény, Karinthy Ferenc, Görgey Gábor… „Kanadában nem lennének” intett le mondat közben, „Nemcsak a magyarjaid, de olasz szerzők darabjai sem.” És ott, kapásból kikerekített egy alapos előadást az észak-amerikai és európai dramaturgia különbségeiről. Minden szava megalapozottnak tűnt, mégis megbántva éreztem magam. Megígértem magamnak, hogy én ettől a John-Jancsitól soha többé szakmai segítséget nem kérek. Fogadalmamat vagy egy évig be is tartottam. Aztán valamikor 1977 végén, 78 elején egy téli este, hatalmas, szecessziós bútorokkal és tárgyakkal megpakolt Moor parki háza konyhájában, szokásos kulináris remeklése után megint, mint gyakran, színházról csépeltük a szót, előbb általában, majd konkrétan arról, hogy milyen irányban mozog a római színjátszás, mik az újdonságok, ha vannak. Lelkesen mesélni kezdtem az akkor felbukkant egyszemélyes színházakról. Ma szóhasználattal one-man show-król. Meséltem, hogy Rómában elsőnek Vittorio Gassman kápráztatta el ebben a műfajban tisztelőit. Csehov A dohányzás ártalmasságáról című monológjától elrugaszkodva írta meg magának A színház ártalmasságáról című, mindenfélével, még fejenállással is tarkított estjét. Jancsi Gassman nevét jól ismerte, régebbi, filmes munkásságát is eléggé, de mindez helyett legjobban az egyetlen színpadon egyetlen színésszel működő új műfajra volt kíváncsi. Gassman után nagyon érdekelte például a saját maga szövegeire saját maga komponálta protest-songjaival rivaldafénybe került Ernesto Bassignano, a botrányhős, kicsit Latinovits-ízű Carmelo Bene meg más hasonlók. Elmeséltem Jancsinak, hogy ezek közül a színészek, énekesek közül sokan fiatal éveikben, mielőtt országos rangot szereztek, önerőből, saját kedvükre teremtettek maguknak fellépési lehetőségeket. Vagyis megunva a ritkán kapott, akkor is többnyire nyúlfarknyi szerepeket érdektelen darabgyárosok termékeiben, megállapodtak kedvenc trattoriájuk tulajával, hogy a vendéglő egyik sarkában fellépnek: verseket mondanak, dalokat énekelnek, vagy részleteket adnak elő valamely klasszikus drámából (amire már nincs jogdíj) vagy olvasnak föl egy kiadatlan regényből (amit egy haverjuk írt, s mint ilyen nem igényel honoráriumot), saját legkevésbé kifényesedett fenekű nadrágjaikban, relatíve legtisztább ingeikben, persze nyakkendő nélkül. (Ez volt az olaszul garbónak nevezett magas nyakú pulóver kora, amiben Jancsó elsőnek megrészelt megjelenni a Cannes-i filmfesztiválon, a Szegénylegények bemutatóján, szmoking alá viselve.) Megállapodásuk értelmében az irodalmi esteken a tulaj némi felárral szolgálja fel a menüt, a bevételi többleten meg a „társulat” osztozhat. Jancsi felugrott a hokkedliről. „Na látod, ezt kell csinálnod! Ilyen irodalmi esteket!” Kis szünet után hozzátette: „Természetesen nem ezzel a névvel. Nem hiszem, hogy túl sok torontóit hajthatnánk föl nézőnek egy ilyen elitista hangzású vállalkozáshoz.” Többes szám első személy…? Vajon mit vállalna benne ő, aki mindeddig minden segítséget visszautasított? Jancsi mintha csak válaszolni akart volna magamban feltett kérdésemre. „Összehozlak Kanada legrangosabb előadóművészeivel, nem mintha bármelyiknek is kevés lenne a fellépési lehetősége vagy honoráriuma. De épp ezért elvállalnák a felkérést zsebpénzért is, mert ilyesmiben még nem próbálhatták ki magukat!” Aznap éjjel leszögeztük, hogy eljövendő közös projektünket irodalmi kabarénak fogjuk hívni. „A kabaré szó majd ellensúlyozza a jó trontóiak fülében az irodalmi nem-úri csengését” mondta Jancsi, és hátba paskolt: „Na, ennyit egyelőre tőlem. A következő lépés a te dolgod.” Tudtam, komolyan gondolja, ám ezúttal sértődés nélkül elfogadtam kemény-kerek stílusát.
Másnap elkezdtem gondolkodni az öt telefonszámon, amit hívjak ahhoz, hogy ha nem is a római pápát, de egy vállalkozásba beszállni kívánó étterem tulajdonost találjak. Még nem találtam rá a személyre, amikor Jancsi egy reggel rám telefonált, és ahogy szokta, udvariassági bevezetők nélkül közölte, hogy útban a CBC-be, bedob hozzám egy újságot, amiben találok egy cikket a Wintarióról. „Miről?” akartam kérdezni, biztosra véve, hogy rosszul értettem, de Jancsi nem erre válaszolva folytatta, hogy a Wintario-pénzen megtanulhatom a produceri szakmát, mennyi plakátot kiragasztani, hol hirdetni, hogyan készíteni éves tervet, satöbbi. Aztán lecsapta a kagylót. Pár percen belül kezemben volt a lap. A cikkből megtudtam, hogy aki szeretne valamiféle egyszeri vagy sorozatos multikulturális vállalkozásba kezdeni, az megnyerheti (win) Ontario tartomány lottószerűsége, a Wintario kasszájából a saját pénze („his/her money”) dupláját. Hol van nekem saját pénzem multikultúrára, öntött el a pulykaméreg. Azonban egy bekezdéssel alább olvasva kiderült, hogy his/her money, vagyis az én pénzem lehet az estimated, megsaccolt, feltételezett jegypénztári bevétel vagy az érdeklődőktől beszedett tagdíj és minden más forrásból – nagypapától, bankkölcsönből stb. - on paper, papíron felmutatható összeg. Nekem, a zöldfülű kanadainak is napnál világosabb volt, hogy ez a Wintario pénz is olyasmi lehet, mint a „Ha a lámpa piros, ne menj át az úttesten!” a nemzetiségi lapokban: burkolt állami támogatás. (Ki ne emlékezne hajdani, népdem magyar verziójára: „Cipőt a Cipőboltból”?) A Wintario projekteknek valamiképpen a bevándorlók „nemzeti gyökereivel” kapcsolatos recreational cultural activity-nek kellett lennie, a célközösség anyanyelvén. Amit töprengés nélkül fordítottam amatőr ügynek. Helyesen. Néhány nappal később bejelentettem Jancsinak, hogy hét elején viszem be a Wintario irodáiba egy négyestés magyar nyelvű irodalmi kabaré tervezetét. A fellépők egyfelől olyan kanadai magyar anyanyelvű fiatalok közül kerülnek majd ki, akiknek van némi középiskolás versmondó, éneklő gyakorlata, de találtam hozzájuk egy-két volt pesti színészt, aki most éppen a vendéglátóiparban szerzi be a Canadian experience-et, mint például a debreceni színház valamikor Jászai Mari-díjas énekes-táncos színésznője, a Vancouverben élő Hegedős Györgyi. Ha Jancsi nem beszél bele ezekbe a magyar nyelvű irodalmi estekbe, egész életem máshogy alakult volna. Ugyanis az első, Ady-versekből és megzenésített dalokból összeállított estre Györgyi meghívta egy volt debreceni kollégáját, akivel előző nap a belváros egyik magyarok látogatta presszójában, az azóta is rendületlenül működő Coffee Millben véletlenül összefutott. „A Canadian Opera Company tagja” mondta, „most jött vissza a társulat féléves Észak-Amerika-i turnéjáról.” Ráébredtem, hogy már hallottam róla: montreáli főnököm hívta fel a figyelmem, hogy az énekesek között van egy, aki bizonyára beszél magyarul, mert az angol ortográfiához szokott kanadaiaknak kiolvashatatlan vezetéknevét és a nem sokkal könnyebb keresztnevét is megtartotta, méghozzá ékezetekkel. A névre nem emlékezett, de nem vitás, rá fogok bukkanni. Hát rábukkantam, alaposan. Tessényi János második – és egyetlennek érzett - férjem lett, később adoptálta András fiamat, bár nevét egyikünk sem vette föl, sőt ha János mondjuk a tisztítóba vitte frakk ingjeit, Mr. Zalannak mondta magát. Csak arra az első magyar nyelvű estre jött el, mert a többi három mindig egybeesett egy fellépésével. De itt még nem tartok.
Az esteket nem vendéglőben, hanem egy közkönyvtárban mutattuk be, mert Egri figyelmeztetett, hogy hivatalos mandátumuk van a könyvkölcsönzésen túl termeik közösségi célokra való ingyenes biztosítására is. A Palmerston streeti könyvtárnak volt egy gyönyörű, jól felszerelt, 80 nézőt befogadni képes terme, és mivel a környékén egymást érik a magyar hentesek, cukrászdák, vendéglők, úgy számoltam, hogy minden este minden jegyet el fogunk adni, ez lesz a mi saját tőkénk. Biztosra vettem, Jancsit annyira lenyűgöztem, hogy végre valami dicséretet hallok tőle. „Sok szerencsét” mondta, „szólj, ha megvan a négy magyar est dátuma.”
Szóltam. Valamennyire eljött. Sokkal kedvesebb volt a fellépőkkel, mint velem valaha is, mindegyik számára volt egy-két remek instrukciója, az utolsó, Nem kunszt a művészet című, a párizsi Irodalmi Újság javára, a lap szerzőinek – Faludy György, Tardos Tibor, Határ Győző stb. - humoros írásaiból összeállított est után meghívott valamennyiünket magához egy saját készítésű csipetkés bablevesre. Mindenki szívébe zárta. Távozásuk után ott maradtam segíteni a jókora rumli összetakarításában. „Már el is készítettem a pályázatot, hogy a következő évadra is kapjunk hozzájárulást a Wintariótól másik négy magyar irodalmi estre” jelentettem be a piszkos tányérok, poharak konyhába hordása közben, büszkén, hogy lám milyen remekül és gyorsan dolgozom mindenféle külső segítség nélkül. „Te nem sokat változol, igaz? Továbbra is szereted a non demanding jobokat” volt az egyetlen hozzátenni valója. Bevallom, elbőgtem magam. Végre megkönyörült rajtam. Lehúzott maga mellé egy székre, és a mosogatógép zümmögő kórusától kísérve hosszú és alapos előadást rögtönzött a multikulturalizmus előnyeiről - hogy segítségével az öregemberek, akik már nem képesek asszimilálódni adoptált új hazájuk szokásaihoz, sokszor a nyelvet sem igazán értik, mégsem érzik magukat gyökértelennek, ha hazai muzsikát hallgathatnak, arra táncolhatnak, vagy akár csak egymás közt az anyanyelvükön beszélgethetnek - de hátrányairól is. Mert azok is vannak, tudtam meg. Ugyanis az, hogy ki-ki szabadon ápolhatja gyökereit, nem egyenrangú polgárokká emeli a sokfelől Kanadába sereglett embereket, hanem éppenséggel tartósítja, sőt véglegesíti másodosztályú státuszukat. Míg az angol vagy francia anyanyelvűek professzionista színházat csinálnak, regényeket írnak, filmeket forgatnak, azokért a hivatalos sajtóban letolást vagy elismerést kapnak, vagyis bekerülnek az ország vérkeringésébe, addig a multikulturalizmus zsebpénzén ellustult fiatal, talentumos bevándorlók, mivel nem kényszerülnek az ország hivatalos nyelvei egyikét sem megtanulni, boldogan pancsolnak a finanszírozott amatőrködésben. „Gellert kapott a multikulturalizmus! Gettósodik az ország művészeti élete!” dörögte Jancsi. Igazat kellett adnom neki. Magam is láttam, hogy egy torontói magyar színtársulat hogyan játszik torontói magyaroknak poros magyar operetteket nem hogy leporolva, de még jobban beporozva, s mindkét fél, a társulat is és a nézők is, azon sopánkodnak, hogy „Torontóban nincs kultúra”. „Hát mit kellene csinálnom?” kérdeztem ijedten, amikor rádöbbentem, hogy én is egyike készültem lenni az állampénzből anyanyelvén lubickoló boldog boldogtalanoknak. „Nem lehetsz olyan fafej, hogy ne tudd!” – csapott az asztalra. Nem én fordítok most egy angolszász szlenget, ő mndott fafejet, aki akkor már vagy harminc éve nem élt Magyarországon. „Ahelyett, hogy egymás között örülnétek az imádott Tanár úr kéremetekenk meg a nemzeti kincsnek tekintett Csárdáskirálynőtöknek, adjátok be őket a közösbe, vagyis próbáljatok valamit produkálni ennek az idegen légiónak lingua francáján, angolul!” Nem szeszélyből vagy véletlenül nevezte meg pont ezt a két magyar művet: Karinthy Frigyes, neki mindig „a Frici bácsi”, siófoki gyerekkora egyik „főfelnőttje” volt (ezt is az ő szóhasználata), a zeneszerző Kálmán Imre meg anyai ágon közeli rokona. Jancsi szenvedélyes kirohanásának sokkal hosszabb lehetett de már nem tudom felidézni a részleteit. Ám azt pontosan tudom, hogy ott, Jancsi konyhájában fordult velem egyet a világ. Tolvaj Torontó, írtam aznap este a naplómba. Torontó meglopott felelőtlen fiatalságomtól. És másnap reggel elkezdtem élni új, felelősségteljes, céltudatos, felnőtt életemet.
Szavai hatására, és némi szűkmarkún mért útbaigazítása nyomán másnap összetépem a Wintario-pályázatra kitöltött, második magyar nyelvű irodalmi est sorozatra vonatkozó kérdőívet, és két nappal később beszereztem egy másikat az Ontario Arts Council irodájából egy magyar témájú, de angol nyelvű irodalmi est sorozatra, kitöltöttem, majd kevéssel a benyújtási határidő előtt visszavittem, amikor már a különféle művészeti ágak előadói szépen felstószolták polcaikon a többiektől régesrég beérkezett dossziékat. Nem volt türelmem a liftre várni, kettesével szedtem a lépcsőket az OAC Bloor streeti irodájához. Levegő után kapkodva kopogtattam a vizuális művészetek és az irodalom előadója, bizonyos Steve Stevanovic ajtaján, akinek a kitöltött íveket és a kísérő, támogató dokumentumokat kellett volna leadnom. Semmi válasz. Futottam tovább. Sorra kopogtattam minden utamba eső ajtón, mindenütt ugyanígy jártam. Egy magas, jó kötésű, busa ősz hajú férfi látta kétségbeesett próbálkozásaim, megállított. „Kit keres, hölgyem? Segíthetek?” Mondtam Stevanovic nevét és hogy neki kellene leadnom egy irodalmi kabaré első évadjához szóló pályázati anyagunkat. Wow, mondta a férfi, ami a magyar „azannyát!” angol és úribb formája. „Irodalmi kabaré! Jól hangzik. Adja ide a papírjait, perceken belül látom Steve-et, neki is bent kell lennie az előadók gyűlésén.” Átnyújtottam az ismeretlennek a paksamétát, de mielőtt eltűnhetett volna egy ajtó mögött, megállítottam. „Megtudhatom a nevét?” Arra gondoltam, ha beadványunk lekésné a határidőt, legalább tudjam, kire kenjem. „Louis Applebaum vagyok” mondta, „hívjon Lou-nak.” Így is lett, „Kedves Lou!” megszólítással küldtem neki bemutatkozó műsorunkra, a Faludy-estre szóló meghívót. Addigra már tudtam, hogy kivel sodort össze a véletlen. Az Ontario Arts Council igazgatójával, aki később az országszerte tekintélyt parancsoló kultúr-agytröszt, az Applebaum Commission névadó elnöke lett. Egyben az ország talán legismertebb zeneszerzője, mivel egy kurta kis szerzeményét azok is fújták, akik a komponista nevét sosem hallották: az ontariói Stratfordban nyaranta megrendezett Shakespeare fesztiválok valamennyi előadása előtt felhangzó fanfárt ő szerezte. De Lou mindenek előtt nagyszerű, nagyszívű, remek ember volt. Szerelmetes Rómámban, ahol a RAI épületében sosem találkoztam össze nagyfőnökökkel – még liftjük is külön volt, amit csak ők használhattak! – nemhogy valamelyikről elképzelni lehetett volna, hogy egyengetni akarná egy olyan fegyelmezetlen, megbízhatatlan, ismeretlen nőszemély útját, aki a beadási határidő utolsó pillanatában kegyeskedett befáradni pályázati papírjaival.
Az OAC-tól kért támogatást hiánytalanul megkaptam, és 1979. december 12-én, este fél 8 órakor az Ontario tó partján álló Saint Lawrence Centrem vagy mint országszerte emlegették: „a kanadai színházművészet kirakata” kisebbik, 500 fős, zsúfolásig megtelt termében bemutatásra került valódi professzionista vállalkozásom - The Podium – Toronto's First Literary Cabaret - első előadása: Face to Face, a Tribute to George Faludy címmel. Faludy nevét a magyarokon kívül addig csak két vékony, angol nyelvű kötetének inkább a verseket fordító kanadai költők ismerték. A versek többségét a magyar születésű 56-os George Jonas és Robert Zend mellett Gyurka élettársa, Eric Johnson fordította (aki Gyurka kedvéért tanult meg elképesztő jól magyarul) fordításaiknak kiadását meg John Rober Colombo, a minden kanadai magyar tollforgatókat a kanadai irodalomba segítő író, költő, kiadó segítette. (Én bezzeg képtelen voltam kitalpalni-kikilincselni John verseinek magyarországi kiadását, holott a fordítók, élükön én, egyetlen fillért sem kértünk munkánkért...) Viszont kárpótolhat, hogy az ezzel az első angol nyelvű előadásunkkal indult országos hódító útjára Faludy György, s lett néhány év múlva a kanadai kultúra jelentős oszlopa: mára már a kanadai gimnáziumi olvasókönyvekben szereplő tananyag. Hogy a mi előadásunk, azért mondhatom, mert a Face to Face-t John Hirsch rendezte. A három előadót valóban az ország legrangosabbjai közül ő választotta ki, ő kérte föl: a különös szépségű Marilyn Lightstone mellé az ország egyik leghíresebb Shakespeare-színészét, David Gardnert és a James Deanra emlékeztetőn jóképű Cedric Smith-t, aki az ontariói Shakespere Fesztiválok mellett a CBC-TV műsoraiból óceántól óceánig ismert sztár volt. Cedric néhány Faludy-verset meg is zenésített és gitáron kísérve saját magát igen szépen, stílusosan el is énekelt.
A négy angol nyelvű, de magyar tárgyú irodalmi kabarét behirdető bérleti brosúránk címoldalára Bartók szép profilját nyomattuk, alája az ENSZ Menekültügyi Hivatala egyik plakátjának szavait kölcsönöztem, némi módosítással: „A bevándorló nemcsak személyes holmija csomagját – a bundle of belongings - hozza magával. Bartók bevándorló volt.” (Az eredetiben „menekült” és „Einstein” állt.)
Az első angol nyelvű évadunkat még öt követte, aztán 1985-ben áttelepültünk Washingtonba, és én fájó szívvel, de megkönnyebbülve lezártam színházi producerségem nem mindig felhőtlen korszakát. Valamennyi előadáűsunk közül kettőre emlékszem legjobban, mindkettő már a soknemzetiségű Toronto lingtua francaján, angolul készült, bár a második magyar tárgyú volt. Az egyiet azért nem, felejthetem, mert ez volt az első, amellyel kiléptünk a magyar kultúrkörből: a Shalom zsidó szerzők műveiből állt össze. Azért egy zsidó estre esett választásom, mert Louis Dudek francia-kanadai irodalomtörténésznek a Montreal Gazette oldalain megjelent tanulmánya egy mellbevágó mondattal kezdődött: „Valamennyi etnikum közül szám szerint a legkisebb, a zsidóság járul hozzá legnagyobb és legjelentősebb részben a kanadai kultúrához…” (Szavait saját kis portám, a kezdeti magyar nyelvű Pódium négy irodalmi estje igazolta: bár Toronto mindhárom magyarul megjelenő lapjában hirdettünk, közönségünk túlnyomó része a Menora olvasóiból került ki. Lettem is tőle zsidóbérenc a nyilasoid Kanadai Magyarságban, amelynek tulajdonos-főszerkesztője időközben Márai nyugati kiadójaként mennybe ment Magyarországon. Később Kékújságnak becézett lapjának egyik mélymagyar munkatársa feldúltan a „vörös pokol importőrének” is nevezett, amikor helybeli amatőrök helyett először budapesti vendégművészt kértem fel: Psota Irén egy önállóestet hozott, amiben verset mondott, énekelt.)
A zsidó írók, zeneszerzők műveiből összeállított estet könnyebb volt kigondolni, mint megvalósítani. Azt hiszem, ez volt egész produceri pályám legnehezebb feladata. A kigondolásától a megvalósításig tizenhárom iszonyúan intenzív, idegtépő hónap telt el. 1979 januárjában tárcsáztam először, John Hirsch ajánlásával egy fiatal kora ellenére igen ismert torontói rendezőt, hogy felkérjem, de hiába Holokausztot próbált családja, az ügyért való lelkesedés, nem vállalta az irodalmi kabaré neki ismeretlen műfaját. Aztán további négy kollégája utasított vissza, szívszakadva, mint mondták, míg egy valószínűtlen vállalkozó jelentkezett: Mia Anderson, a kanadai társadalom nemhogy nem zsidó, de éppenséggel annak szöges ellenlábasa, egy tetőtől talpig láthatóan, hallhatóan WASP – ami a white, anglo saxon, (az ő esetében sokadik generációs skót) és protestant szavakból gyártott, nem minden irónia nélkül használt rövidítése - bájosan szeplős, enyhén Queen's Englisht beszélő ismert, elismert színésznő volt, éppen csak édeskevés rendezői gyakorlattal, de hatalmas akarattal, hogy most az én bőrömre megmutatja a torontói színházi világnak, mire képes. A felkérés aláírása után néhány nappal elkezdett próbálni az általa válogatott színészekkel.
Innen kezdve az előzményekhez képest minden már gyerekjáték volt. Minden a korábbi bemutatók során már jól bejáratott rutinnal ment. Hajnalban keltem, szerződéseket gépeltem, kefelevonatokat olvastam, fotóshoz, bankba, szerkesztőségekbe futkostam (ahová én, az autóvezetést soha meg nem tanult nem érek el, oda operaénekes férjemet fogtam be futárnak – egyrészt volt autója, másrészt sokkal olcsóbban vezette azt egy taxinál), hibásan szedett hirdetéseket igyekeztem kijavítani (kisiskolás fiam segítségével, mivel nekem, a bevándorlónak nem hitt az ugyancsak bevándorolt, dél-olasz nyomdász), tiszteletjegyet igénylőket próbáltam jegyvásárlásra rábeszélni. Hullafáradt voltam, de boldog. Csak egyetlenegyszer, már az utolsó próbák során jutott eszembe, hogy most azonnal és örökre hagyom a fenébe ezt a szerencsétlen pályát. Amikor Mia sírva közölte, hogy felhívta a Jewish Time szerkesztősége, hogy színikritikusukjának tiszteletjegyet igényeljenek a Shalom 1980. február 2-i bemutatójára, de előbb megkérdezték, igaz-e, hogy ő és én, a producer nem vagyunk zsidók. A hülye rasszista, tette hozzá Mia, hüppögve. Az. bizony, toldottam meg sötéten.
Néhány nap múlva remegő kézzel együtt nyitottuk ki a torontói zsidóság angol nyelvű hetilapját. Színikritikusuk ezzel a címmel közölte színházi jegyzetét: „SHALOM – I hated to say good-bye” – (szabad fordításban: „Sajnáltam, amikor vége lett”), és ezzel a mondattal zárta: „A Mia Anderson rendezte és Magda Zalan szerkesztette estet feltétlen látnia kell fiatalabb generációinknak. Zsidó színház a javából.” („Jewish theatre az its best”). És te még azt mondtad erre a drága kritikusra, hogy hülye rasszista, mondta diadalmasan Mia. Azt te mondtad, te hülye gój! vágtam vissza. Percekig felszabadultan nevettünk.
Egy másik emlékezetes Podium-est, amit nem tudok elfelejteni, 1982. márciusában került színre. A Polgar 75 című, sok összekötőszöveggel dúsított hangverseny a Kanadában Tibor Polgar néven ismer, sőt jól ismert Polgár Tibor születésnapját ünnepelte. Természetesen a nézőtéren rengeteg magyar ült: Tibsi - ahogy a torontói magyarok legtöbbje szeretettel emlegette - bár a kanadai zenei élet fontos és tisztelt személyisége, nem kaphatott magyar felkérést, lett légyen velejéig amatőröktől, amelyet szívvel, szeretettel és szakértelemmel ne vállalt volna el. De még magyar rajongói is alig ismerték a múltját, nem hogy a többiek. Nekik mondta el a CBC reggeli komolyzenei műsorának kiváló műsorvezetője, Terry Campbell, hogy ünnepeltünk a Magyar Rádió zenei osztályának 19 éves korától évtizedeken át meghatározó egyénisége, hosszú ideig vezetője volt; majd amikor indoklás nélkül lótó-futó külsőssé degradálták, és feleségét, Nagykovácsi Ilonát, Karády Katalin egyetlen igazi riválisát ugyancsak magyarázat nélkül leparancsolták a színpadokról, egy 1964-es nyugat-európai útjukról nem tértek vissza. Polgár előbb az 56-ban alakult nagyhírű Philharmonica Hungarica vezetője lett az Egyesült Államokba távozott alapító, Rozsnyai Zoltán karmester után, majd ők is átrepülték az Atlanti-óceánt. Torontóban rövid idő alatt a kanadai zenei élet fontos személyiségévé lett. Többek között megalapította a Royal Conservatory of Music opera-tanszakát, majd annak végül professor emeritusaként ment nyugdíjba. The Glove című egyfelvonásos operáját máig úgy tartják számon a CBC annalesei, mint a minden kanadai idők legtöbbször tévéképernyőkre került zenés színpadi műve. Librettóját Jónás Gyuri – George Jonas, országos rangú költő, akinek nevét mára már Magyarországon is ismerik, miután az ő egyik regényéből született Spielberg egyik, magyarul München címen ismert filmje – írta. Polgár Tibornak akkoriban szülőhazájában nevét sem említették, nemhogy zenéjét játszották volna. A születésnapi koncertünk fénypontja egy hegedűre és hárfára szerzett mű, a Rhapsody of Kálló ősbemutatója volt. A hajdani Kodály-tanítvány Tibsi egy kanadai hegedűművész barátja és annak hárfaművész lánya számára írta jó pár évvel korábban a kodályos hangvételű művet, de a különös hangszer-kombinációjú duó ősbemutatója a hegedűművész barát váratlan halála miatt elmaradt. Születésnapi meglepetésnek szántuk, hogy kompozícióját először a világon megszólaltassuk. A hárfaszólamot az játszotta, akinek eredetileg is készült, Erica Goodmann, elhunyt édesa
