5
PANTA RHEI – VISSZA BUDAPESTRE
Csend volt, vízillat, ferde sugarú napsütés. Augusztus utolsó előtti vasárnapja 1988-ban, nem egykönnyen felejtem majd el a hangulatot: huszonhárom évi távollét után először jártam utcákon, ahol minden felirat magyar volt, ahol a fülemhez érő hangok magyar szavakat formáltak.
De mennyi volt a közibük vegyülő idegen beszéd! A szentendrei Duna-parton mindegyre olasz és német turistákba botlottam. Skizoid módon az idegen nyelvek dallamától valamiképp otthonosabban éreztem magam. Előző nap az amszterdami repülőtéren, ahol a MALÉV budapesti járatára várva körülöttem szinte csupa magyar ült, kicsit riadt idegennek, kívülállónak, nem közéjük tartozónak éreztem magam: a hazatérő magyar világjárók „ők” voltak, míg a csoport mellett fel-le járkáló tejszőke hollandok és én „mi”. Mi? Kik? Mi, a szabad világ polgárai? Mosolyognom kell a gondolat fellengzősségétől, de tartok tőle, valamiféle ilyen kategóriába raktam akkor és ott, öntudatlanul, belátható kis univerzumomat.
2000 októberében megszűnt Washingtonban az Amerika Hangja magyar osztálya. Mivel Amerikában a nyugdíjkorhatár hatvanöt év, csak hét hónappal később vehettem föl első nyugdíjamat, addig munkanélküli segélyt folyósított valamely hivatal. Majd jött a nyugdíj, ami bizony kicsit nyugodtabban díjazott, hogy elegendő lett volna az olyan élethez, amilyent még továbbra is élni szerettem volna, legalább is nem volt elég a világ egyik legdrágább városában, az USA fővárosában.
Ekkor tudtam meg, hogy Budán élő édesanyám, közel a kilencvenhez egyre nehezebben él. Nem voltak anyagi gondjai, nem kínozta betegség, ha hívtam telefonon, nem is panaszkodott soha, de régi barátaim mondták, nagyon magányos. Apám már régen meghalt, rokonaink mind Erdélyben maradtak, ám addigra már azokat is csak sírjukban látogathatta volna, budapesti barátnői körét is kegyetlenül megtizedelte a múló idő, és amelyik még dacolt vele, anyámnál fáradtabb, viseltesebb volt annál, hogy sétálni menjen velük, esetleg egy-egy moziba, vagy színházba, ha az én valamelyik régi színházi barátom megkínálta két tiszteletjeggyel. Hosszú és nem könnyű tépelődés után bejelentettem fiamnak, eladom a washingtoni házat, összecsomagolom könyveim, képeim, két kontinens négy országában összeszedett kedves tárgyaim közül a legkedvesebbeket, és visszamegyek Budapestre, hogy Nusával – ahogy ő kezdte hívni anyám, neki nagyanyját, majd nyomán én is - legyek, amíg még él. „Hozzád persze majd gyakran jövök látogatóba; születésnapodra és az én születésnapomra mindig, karácsonyra meg te jön Budára” hadartam. Később, magyaráztam, majd veszek valami parasztházfélét egy olasz halászfaluban, ahol az év egy részét töltöm, a másikat Nusa megürült lakásban, de vakációzni mindig együtt fogunk szülőhazájában, a nekem szülőhazámnál is kedvesebb Itáliánkban, egyelőre kettesben, de hű-de-nagyon-nagyon-jó lesz, amikor már hozhatja unokámat is… Mindezt túl lelkesen, sokkal inkább a magam, mint András nyugtatására. Engem teljesen szétzilált a gondolat, hogy ritka nap legyen, ha találkozunk, neki ez rendben volt. Washingtoni barátai családjában generációk óta megszokták, hogy kontinensnyi országukban észveszejtő távolságokba sodortja szét őket a fiatalok egyetemre járása, később munkavállalása, vagy az öregek nyugdíjas kori jobb éghajlat-keresése. Amerikában nem ritka, hogy a családok tagjai évente kétszer, háromszor ha találkoznak az ilyen-olyan ünnepeken.
Nyolc hónappal később, egy magammal átvitatkozott éjszaka után megvettem a 2001 október végére, egy-útra szóló repülőjegyet, másnap aláírtam a szerződést a szállítmányozási vállalattal, hogy kiköltözésem napján csomagolja majd össze, amit behajózni szeretnék, a többi holmi egy részét vigye át fiamhoz, ami neki nem kell, azt barátainkhoz. Semmit nem akartam eladni, mert jól esett tudnom, hogy ha visszalátogatok, valahol megtalálhatom régi tárgyaimat.
Washingtoni barátaimat mulattatta tárgyaimhoz való ragaszkodásom; ők, az örökké költözők mindent gondtalanul kiárusítanak, de képtelenek voltak megérteni, hogyan tudom itt hagyni városukat, országukat, ahol – mondták - talán nem tökéletes az élet, de – gondolták magukban – mégis a világ minden más sarkánál jobb. Aztán 2001 szeptember 11-én két repülőgép belecsapódott azokba a bizonyos New York-i ikertornyokba, és Amerika egyik napról a másikra megváltozott. Meghökkenve néztem, hogy a világ leghatalmasabb országának addig az elviselhetetlenségig magabiztos, sokszor nevetségesen optimista lakói féltek. Még inkább meghökkentett, hogy félelmük, mint valami ragályos betegség engem, a háborút, ostromot, forradalmat, mindenkim, mindenem feladását túlélt európait is utolért. Ám félelemnél is rosszabb volt a szégyen, ami egyszerre csak elöntött. Hátrahagyom fiamat a veszélyben, ahol nem élne, ha én nem hoztam volna ide?! Utolsó washingtoni napjaimban túl buzgón, túl gyakran, túl sokaknak magyaráztam anyám magányát, hogy döntésemre ez kényszerít.
Október tizenkilencedikén szállt le velem a repülőgép Ferihegyre. Korábbi látogatásaim óta először léptem be az országba magyar útlevéllel. Torokszorító rossz érzéssel nyújtottam át a ropogósan új könyvecskét a mogorva arcú útlevélvizsgálónak, nem tudtam, miért. Anyám kedves büszkeséggel várt otthonában, amit mérhetetlen szeretettel, nagy gonddal tartott rendben, csinosított fáradhatatlanul. Torkom újra összeszorult, de most tudtam okát. Először az elszürkült falakat vettem észre, aztán a kopott ablakkereteket, a pattogzó festésű ajtókat, az örökké leolvasztást igénylő aprócska hűtőgépet, a rémisztő rotyogással mosó szovjet mosógépet. „Most minden rosszul működőt kijavítunk, rendbe teszünk, és beszerzünk, bevezetünk minden olyasmit, amit washingtoni látogatásaidkor te is szerettél” mondtam anyámnak, bár tartottam tőle, a költségek fölemészthetik azt a kis parasztházat abban az olasz halászfalucskában. Ha figyelmesebb vagyok, észre kellett volna vennem, hogy Nusát bejelentésem inkább megrémisztette, mint megörvendeztette. Nem vettem észre. Azt sem, hogy egyre fokozódó feszültséggel tűrte a minduntalan körülöttünk caplató mesteremberekkel járó kényelmetlenségeket. De amikor nyár elejére minden készen állt, egy kisgyermek karácsonyi örömével vette birtokába a falaink közé csempészett néhány négyzetméternyi Washingtont. Akkor már egy ideje ki sem lépett a házból. Egy tündéri kedves ápolónőt-társalkodónőt vettem melléje, hogy én Amerikában tanult lendülettel láthassak neki életem negyedszeri megalapozásának.
Budapest egyszerre volt meglepően más és ijesztően ugyanaz. Könyvkiadóknál jártam saját írásaimmal és fordításra ajánlott olasz meg angol kötetekkel; színházak dramaturgjaihoz vittem fel még odakint lefordított amerikai drámákat meg két Washingtonban díjat nyert saját darabomat: igyekeztem összecsomózni a harminchat évvel korábban elvágott szálakat. A könyvek nem kellettek senkinek. „Drága Magda” mondta egyik legrangosabb kiadónk kulcsembere, első zsengéim óta bátorítóm, tisztelőm, „manapság senkinek nincs füle az ilyesmihez.” Látta, nem értem, mire gondol. „Hát, gondolatokhoz”, mondta megnyomva a szót, „a magyar olvasók nem jól tűrik a gondolatokat.” Ugyanakkor egy dramaturg, akit közel ötven éve ismerek, és aki ennél is hosszabb ideje gyakorolja mesterségét, azzal adta vissza a hozzá benyújtott darabokat, hogy az igényességhez (vagyis, fordítottam, azt hiszem, helyesen, gondolatokhoz) szokott magyar nézőknek „túlságosan amerikaiak”. Hogyan? Egyszer túl gondolatgazdag, ami másszor túl üres? Nehéz volt tájékozódnom régi környezetemben. Nem tudtam, én lettem-e nagyon más vagy ők.
Egyik nap véletlenül összefutottam a belvárosban egy luxusétterem tulajdonosával. „Na, milyen újra itthon?” „Kicsit nehéz.” „Na, de Budapest gyönyörű, igaz? És ma már minden van, igaz?” „Dinner theater még nincs” próbáltam tréfával elütni az őszinte színvallást, amire még magam előtt sem voltam igazán képes. Az meg mi? Lelkesen mesélni kezdtem a washingtoni étterembe oltott szórakoztatóiparról. Ráugrott. Rendelkezésemre bocsátja patinás helyiségét, jelentette ki, hozzak be hozzá egy-két, vacsorával társítható műsorajánlatot. „De ne kerüljön ám sok pénzbe! Ne kelljen hozzá díszlet, jelmez meg efféle költséges firlefánc!” Akkor kellett volna felállni és otthagyni, de nagyon vágytam valamit kezdeni telő-múló napjaimmal, hát ajánlottam, színdarabok helyett irodalmi kabarét adhatna a vacsora mellé. Irodalmit? Nem, nem, kabaré az jó, irodalmi az nem jó, az ő vendégei bár pénzesek, de sokkal „elbunkósultabbak” annál, semhogy ilyesmire vevők legyenek. „Elmicsodásultabbak…?!” Meglepte, hogy 1965 előtt nem ismertük ezt a szót. Magyarázni próbálta volna, de zsebében megszólalt a mobil. Kirántotta, rápillantott, majd válasz nélkül kikapcsolta. „Tessék! Épp egy ilyen bunkó keres” bosszankodott, éjjel-nappal hívogatja, mondta, nyakra-főre hagyja az üzeneteket, pedig láthatná, hogy vissza sem hívja. „Hol is hagytam abba? Igen, mi is, ki is a bunkó.” Intettem, nem kell folytatnia. Már pontosan értettem. Néhány hét múlva alkalmam is nyílt szókincsem ilyen irányú gazdagodásának bizonyítására. A budapesti Olasz Intézet Italia-Italy című kétnyelvű – magyar-olasz (bár a cím nem ezt, hanem olasz-angolt sejtet) - folyóiratának legfrissebb számát olvasgattam, és elém került benne egy cikk Raffaele La Capriáról, „a kortárs olasz irodalom egyik jelentős alakjáról, aki éppen nemrégen nyerte el legfrissebb regényével a Viareggio-díjat.” Nagyon örültem neki, hogy Dudu nevét végre magyar olvasók is megismerhetik, legalább azok, akik az Olasz Intézet kiadványát megkapják, és ez nekem is segíthet. Addigra már számos kiadónak ajánlgattam, de eladdig sikertelenül (lásd a fentebbi indokokat) Capri e non piu’ Capri című kötetét.
Az ajánlgatásra két nyomós okom is volt. Az első, hogy a kis könyv remek olvasmány. A nápolyi születésű La Capria megírta a szülővárosa lábai előtt, a Vezúv árnyékában, a világ legkékebb ege alatt és legkékebb tengere vízében zöldellő csodálatos sziget, Capri lírai történetét Tibériusztól napjainkig. Évtizedekig második otthona állt az istenek eme játszóterén (ahogy egyszer egy római kávézó teraszán nevezte Capriját); könyvének szívszorító utolsó fejezete szerelmes búcsúlevélnek is beillik, amint nyolcvanadik évéhez közelítve megírja, hogyan kényszeríti a sziget legmagasabb csúcsán épült otthona feladására az a sok száz lépcső, amit ma már nem tud megmászni, míg más út nincs „a kőből faragott felhőnek tetsző fehér házba.”
A másik ok, amiért mintegy kötelességemnek éreztem, La Capria könyvét magyar olvasók kezébe adni, a hála volt. Mint már mondtam, neki köszönhetem, hogy a 60-as évek közepétől közel egy évtizedig, amíg ő ült a RAI-TV dramaturgja székében, hogy Rómában otthonra leltem, hogy apa nélkül gyereket szülhettem-nevelhettem benne.
Az Italia-Italy oldalain közölt cikk után azonnal elküldtem a már többek által visszautasított Capri e non piu’ Caprit öt magyarra fordított fejezetét egy idegen szerzők kiadásában jártas, általam személyesen nem ismert igazgatójának. Mellékeltem az anyaghoz néhány szót magamról. A kiadó igazgatója szerencsémre olasz szakos, reméltem, hogy ha valaki, akkor ő ismeri La Capriának nemcsak nevét, de talán munkásságát is. Hetekig vártam a válasát. Addigra már három másik ajánlatom feneklett meg valamely nem válaszoló színháznál, kiadónál, amitől előbb szép lassan, majd egyre hevesebben áradt bennem szét az indulat. Ennél, a La Capriát ajánló jelentkezésemre nem válaszoló kiadónál robbantam. Odaugrottam gépem elé, és csak úgy, állva lekopogtatta egy néhány soros levélkét. Azzal kezdtem, hogy megköszöntem, amiért nem válaszolt, mert ezzel felhatalmazott arra, hogy… Itt némi ártatlan, Budapesten tanult sajtózsargon szóvirágja következett, ami után az előző étterem tulajdonostól hallott, virágnak igazán nem nevezhető szóval bunkónak neveztem a rangos kiadó jeles igazgatóját. Majd azonnal, olvasatlanul, hogy meg ne gondolhassam, továbbítottam. Pontosan tudtam, ezzel végképp megástam magyarországi műfordítói pályám sírját, de kicsinyke árnak éreztem ahhoz az elégtételhez képest, amit az illető felháborodásának elképzelése okozott. Néhány napig még foglalkoztatott a dolog, ha eszembe jutott, magamban elvigyorodtam. Aztán a „köszönőlevelem” postázása utáni reggel kinyitottam a számítógépem, és vigyor helyett majdnem elsírtam magam. Amit nem értem el gondosan összeállított javaslatommal, hozzá csatolt udvarias kísérőlevelemmel, elértem egy vaskos gorombasággal: a rangos kiadó jeles igazgatója postafordultával írt. Levelét nem nyitottam ki, sem akkor, sem később. Nem akartam pillanatnyi felindulásban elkövetett gorombaságom után megfontoltan is megalázni azzal, hogy elolvasok esetleg egy tollához méltatlan visszagorombáskodást. Addigi magyar tapasztalataim miatt pontosan tudtam, kizárt dolog, hogy elnézést kérjen, amiért ajánlatomra annak idején nem reagált időben, de…stb.
Nem sokkal később, kilencvenegyedik születésnapja után egy héttel váratlanul meghalt Nusa. Bóklásztam az üresen maradt lakásban, mint egy ismeretlen város először látott szállodájának szobájában. Majd később megszokom, biztattam magam. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem magam úgy, mint aki idegenben él. Ma, visszatelepedésem kilencedik évében (EGYEZTETNI A DÁTUMOTTT) már tudom, én itt soha más, mint tájékozott idegen nem leszek, nekem itt legfeljebb lakásom, otthonom sosem lesz, én már csak álmaimban vagyok otthon. Furcsa, az álombeli otthon mindig első római műteremlakásom. Nem volt a legnagyobb, a legkényelmesebb, a legszebb, de… Nem tudom befejezni a mondatot. Budapesti újéletemet sem, hiszen azt nem is befejezni, csak folytatni szerettem volna. Pedig tudhatnám a régi görögöktől, hogy lehetetlen kétszer ugyanabba a folyóba lépni.
