2
HÁROM LEVÉLLEL KEZDŐDÖTT – NÁPOLY ÉS RÓMA
Arthur Millert 1964-ben, pontosan nem emlékszem, mikor, de nagyon hideg, nagyon havas időben Varsóba várták, egyik drámája lengyel ősbemutatójára. Felajánlottam a rádió kultúrrovata vezetőjének, a tündéri kriptokommunista Vajda Marci bácsinak („A Sasadi út páratlan oldalának végén én vagyok a legnagyobb zsidó származású magyar költő”), hogy mint a múltban többször, Z. pénzén odautazom és tudósítok az eseményről. Miller még sosem járt előtte a szovjet gyarmatokon, hozzánk érkezése igazi kultúrcsemege volt, mégsem emiatt akartam odautazni. Fontos volt, hogy kívül kerülhessek a határokon, fel kellett adnom azt a bizonyos három levelet, amit – családi és baráti zsargonunk szavával -- az olvasószerkesztők miatt nem bízhattam a magyar postára.
Idősebb olvasóimnak nem kell magyaráznom, de a húsz-, harmincéveseknek valószínűleg elkél a lábjegyzet. Bizony, voltak olyan idők, kedves gyerekek, amikor ha egy budai nő elküldött egy illatos levélkét mondjuk egy külhoni férfinak, ama sorokat előbb a Hatóság (megvallom, élemedett fejjel sem tudom, melyik) felnyitotta, elolvasta, értékelte, értelmezte, netán félre is értelmezte, és ezt mindenki tudta. Épeszű ember nagyon vigyázott. Ha nem volt éppen épeszű, mint az szerelmesekkel gyakorta előfordul, történhetett egy és más, amin ma csak röhögni lehet, de akkor azért az ilyesmi is drámai helyzeteket okozhatott. Kettőt mondok csak el, az egyiket többen ismerik,ként szokott, több verzióban is, én azért idézem, hogy saját valószínűtlen esetem éppen ezzel az ismert valószínűtlenséggel hitelesíthessem.
Két évvel 1956 után elkészült az első olyan magyar film, amelynek külföldi társproducere volt. Fekete szem éjszakája. Rigó Jancsi, a szépséges cigányprímás és a dúsgazdag francia Chimay hercegnő szerelméből koprodukciós filmet forgattak Budapesten népi demokratikusan nemes magyar művészek és a kapitalizmustól megrontott franciák. Hallatlan! Hihetetlen! A koprodukció szót is akkor hallottuk először. Nyelvművelői késztetésű pesti zsurnaliszták ajánlgatták is, mily magyar szóval helyettesítsük az ántivilágból érkező, s mint ilyen a béke frontján őrködő magyar népi demokrácia erős bástyáját mételyező idegen szót. Hogyan is mondják oroszul, volt az első felmerülő gondolat, de kiderült, pont így, hát megelégedtek azzal, hogy vitassák, vajon egy o-val írjuk-e – koprodukciónak - vagy kettővel, mint a latinos összetétel eredetileg megkívánná, kooperációnak… A filmben két francia színésznő is játszott, a hercegnő szerepében Nicole Courcel, akit a lassacskán hozzánk is megérkező francia filmekben már láttunk, míg Colette Derealt akkor ismertük meg. Egyik magyar partnere, Kállai Ferenc, akkor még szép szál ifjú, közelebbről is. Váltották is a szerelmes leveleket a forgatás lezajlása után, tervezték is az újratalálkozást, ami akkoriban ugyancsak nem volt könnyű ügy, a magyar férfinak útlevele sem volt, a francia művésznőnek is magyarázat kellett ahhoz, hogy vízumot kérjen/kapjon. Jól jött a moszkvai filmfesztivál, amin Colette Dereal is a francia delegáció tagja volt, lelevelezték Kállaival, hogy a Szovjetunióból útban hazafelé megáll Budapesten. Történik mindez, mikor is…? Utánanézhetnék, de annyira azért nem fontos, dramaturgiailag teljesen megfelelő, ha azt mondom: Colette valószínűleg szeptemberében írta, hogy októberben jöhetne. Kállai Ferencnek a boldogság egy pillanatra elvette az eszét, sietve elküldött egy táviratot, ékezet nélkül, csupa nagybetűvel, mint akkoriban a táviratblankettára írni kellett: „OKTOBERBEN TAVASZ LESZ BUDAPESTEN STOP. Néhány óra múlva már magyarázhatta az illetékes Hatóság irodájában, hogyan is értette.
És most jöjjön az én olvasószerkesztői élményem. Volt több is, sok is, de az, amivel most megtoldom a Kállai Ferenc nevű potenciális ellenforradalmár kalandját, hasonlóképp ártalmatlan és mégis, ha meggondoljuk, éppen olyan rémületes. Egy nap levelem jött Zürichből. A borítékon nem szerepelt megjelölt feladó, a géppel írt címzés és a bélyegzőn olvasható szokatlan városnév ellenére tudtam, hogy londoni vőlegényem, Z. valamely üzleti útjáról írt: felismertem a nálunk akkor még ritkaságnak számító légipostai borítékon a vékony selyempapír által rosszul tűrt gőzölést és a még rosszabbul tűrt csirizes visszaragasztást. Ezek a slendrián nyomok ide-odafelé küldött leveleink legtöbbjén hivatalos stemplinél megbízhatóan jelezzék az olvasószerkesztő megtisztelő figyelmét. Cs. Szabó Lászlótól hallottuk egyszer Londonban ezen a néven emlegetni a magyar cenzort; attól fogva Z-vel mi is csak így beszéltünk róla, sőt néha, hogy cukkoljuk, leveleinkben még így aposztrofálva üzengettünk is ismeretlen ismerősünknek. Különben édeskeveset törődtünk vele, egyrészt keveset leveleztünk, másrészt semmilyen ügyünk nem adódott, amiről nem lett volna szabad tudnia bárki fizetett levélolvasónak. Eme elmesélendő alkalommal Z. fényképeket küldött a Zürichben feladott gőzölt, csirizes borítékban. Kétsoros kísérőszövege körülbelül annyi volt, hogy ugye emlékszem, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, annál a kedves svájci házaspárnál…most ő itt találkozott velük, és itt adták neki az akkor készült fotókat, hogy…stb. Igen, emlékeztem. A kedves vidéki házra, a szívélyes háziakra, kellemes vendégeikre. Ha az arcokhoz nem is minden esetben tudtam hozzátenni a nevet, valamennyiüket felismertem a képeken. Egy gyönyörű fiatal nőt kivéve. A tízegynéhány egyforma méretű fotó közül az övé kilógott, valamivel nagyobb volt. A feltehetően hindu nő szárit viselt és csillogó kösöntyűket. Nézegettem, forgattam a képet, de úgy éreztem, soha sehol nem láttam. A kép hátán leheletfinom vonalú kézírással egy nekem kiolvashatatlan szó, inkább krixkrax, alája ugyanaz a kéz egy kis szívet rajzolt és abba nyomtatott betűkkel beírt két rejtélyes szót: s-a-i-r volt az egyik és e-t-l-e-q-u-e a másik. Azt sem sikerült kitalálnom, milyen nyelven íródhatott, nemhogy megfejtsem, mit jelenthet. Megpróbáltam hangosan is kibetűzni. És ekkor mintha lámpát gyújtottak volna egy sötét szobában, minden megvilágosodott! A szép hindu lány egy régi sweetheart! Mintha Z. említette volna, hogy a Soho egyik éjszakai lokáljában megismert egyszer egy egzotikus táncosnőt. A krixkrax nyilván az ő aláírása (monogramja?) és a rejtélyes két szó pedig csak egy, éppen csak kicsit messzebbre csúszott a negyedik betű a harmadiktól. A szép táncosnő azt a szót írta fényképe hátlapjára, amit addig leírva valószínűleg sosem látott, de nyilvánvalóan többször hallott magyar boyfriendjétől (ismert tény, hogy férfiak a szerelemben szívesen használják anyanyelvüket): a kettőbe írt egyetlen szó, az idegen nyelvnek vélt sair és etleque a magyar „szeretlek”! Megcímeztem egy borítékot Z-nak, beletettem a szép hindu nő képe mellé a névjegyemet, majd nyomtatott betűkkel, és helyesírási hibákkal, mint az ex sweetheart tette, ráfirkáltam: „Erol majmeg beszelunk!”, alája a monogramomat, szívbe zárva. Jó tréfának éreztem az ügyet. Aztán az egészről teljesen megfeledkeztem. Z. néhány héttel később megjött Pestre. Ahogy szoktunk, elsőnek lementünk törzshelyünkre ebédelni. Míg az ételre vártunk, elém tett egy borítékot. Felismertem, én küldtem vissza benne a táncosnő fényképét a szellemeskedő szavak kíséretében. A vastag, farostos magyar boríték még a légipostai selyempapírnál is rosszabbul tűrte a gőzölést, csirizelést. Z. sötét arccal nézett hol a megviselt borítékra, hol rám. „Hát ez meg mi a csodát jelent?”. Elvörösödtem. Féltékenynek hitt! Most magyarázkodhatom. Vagy még rosszabb! A hindu széplány több egy régi kalandnál és mi most szakítani fogunk? Lassan felemeltem a borítékot, de nem igen akaródzott kinyitnom, szembesülnöm szerencsétlen szellemeskedésemmel. Z. türelmetlenül kivette kezemből, idegesen az asztalra rázta a benne levőket. Két dolog hullott elém, ami rendjén is volt, ennyit tettem bele. Azonban az asztalon az én szívecskés monogrammal dekorált pár szavas kártyám mellett nem a hindu szépség, hanem egy cédula feküdt. Pontosabban: kártyám nem mellette, rajta feküdt, ráesett. Z. lesöpörte róla, mint érdektelen holmit, viszont felkapta és kinyitva elém tartotta a cédulát. A korabeli hivatali levelezésekből ismert, úgynevezett másolópapíron írta, aki írta, a papírt a boríték méretéhez igazítva félbevágta, mint azt akkoriban rövid szövegek esetén az üzemi takarékosság megkövetelte. Három gépelt sor állt a fecnin. Z. elém tartva, hogy én is lássam, felolvasta: „Bocsánat, hogy Magdika leveléből kiemeltem az Önnek küldött fényképet (vessző hiányzott) ami csak tévedésből került hozzá a Fischer úrék családi küldeménye által együtt Ön felé. Olvasószerkesztő.” Majd rám meredt: „Mi a fenét akar ez itt mondani? Milyen fényképet küldött kinek ki?!” Jó időbe került, amíg sikerült összeraknunk a gubancos szintaxis mögött rejlő még gubancosabb történést, de mire megvoltunk vele, már potyogtak szemünkből a nevetés könnyei. Arra a következtetésre jutottunk ugyanis, hogy az „olvasószerkesztő” először Z. Zürichből nekem küldött, fényképeket tartalmazó levélkéjét ellenőrizte, majd amikor visszacsirizelte a borítékot, nem vette észre, hogy valahogy a Fischer úrék fotói közé keveredett a szép indiai nő is, valószínűleg egy harmadik személy korábban felgőzölt borítékjából. Így juthatott hozzám, a méltatlanhoz egy szerelmes szív minden melege. Mivel pedig én a cenzor szórakozottságát Z. szórakozottságának minősítettem, neki küldtem volna vissza a „bűnjelet”, ha csak a levelezésünket amilyen lelkiismeretesen, olyan kelekótyán kezelő cenzor észre nem veszi, hogy a hatáskörébe tartozó ZM egy olyan fotót küld „vissza” londoni vőlegényének, aki azt neki sosem küldte. De – gondoltuk tovább a sort - mivel ő, a cenzor, tudta, kit ábrázol a hölgy és kinek szól fotója, kivette a Pesten feladott borítékomból, hogy talán visszajuttassa ama bizonyára ugyancsak magyar személynek, akinek felgőzölt levelébe elfelejtette visszacsirizelni… Wow, mondta Z. angolul.
Varsóból akartam hát feladni azt a három levelet, amelyet ezúttal kizárólag a címzetteknek szántam. Akkor már közel egy éve gondoltam rá, hogy ki akarok kerülni az életemben, és rajtam keresztül Z. életében turkáló olvasószerkesztők és társaik hatásköréből. Először úgy gondoltam, elkerülhetem őket, ha megszakítom kapcsolatomat Z-vel. Nem volt elég. Pontosabban: annyi sikerült, hogy Z.-vel eléggé nem szép összeveszést produkáltam, kitalált okra – pontosabban egy nem létező új szerelmemre - hivatkozva. A szakításról legközelebbi – úgy rémlik, eléggé hosszú idő utáni - Vadrózsa presszóbeli „randevúmon” sietve tájékoztattam faggatómat, bár fikciónk szerint, vagyis kimondatlanul, Z.-nek semmi köze ezekhez a beszélgetésekhez, amik – ez viszont elhangzott egyszer-kétszer vadrózsás „lovagom” szájából – rutindolognak számítanak olyan személyek esetében, mint például én, a zsurnaliszta, akik bizalmi pozícióban tevékenykedünk. A Hivatalnak ugyanis helyettünk is ébernek kell lennie, hogy kivédjék az esetleges veszélyes egyedeket mellőlünk, mellőlem. Biztosra vettem, hogy Z. nélkül többé már nem viselik annyira szívükön biztonságom. Hogy többé már nem kell beszélgetnem senkivel a Vadrózsában vagy máshol. Megdermedtem, amikor kiderült, tévedtem. Szokatlanul, alig néhány nappal később tartótisztem (ma használom rá ezt a mostanában tanult minősítést!) azzal kezdte, hogy segíteni szeretne nekem, mert el tudja képzelni, milyen boldogtalan lehetek egyedül. Van egy jó ötlete, hogy kivel is lehetne nekem, a jómódú külföldi férfiakat nyilván előnyben részesítő pesti nőnek találkoznom, beszélgetnem. Hívjam fel a Duna szállóban, épp most érkezett. Megmondta a nevét. Egy müncheni export-importőr volt, fogalmam sincs, mivel kereskedett, Z. egyszer-kétszer meghívta a Pesten eléggé magányos, középkorú urat, hogy vacsorázzék velünk. Felpattantam, és eddigi beszélgetéseink stílusával szöges ellentétben, felháborodottam, szinte kiabálva mondtam, hogy szavait súlyos sértésnek veszem, olyan férfiakat sem szoktam randevúra hívni, akik pedig esetleg tetszenek, hát még egy sörhasú, nős bajort! Azzal hazarohantam. Hosszú percekig még remegett a térdem, a kezem, a hangom. Megértettem, hogy a Hivatal nem enged. Alig vártam, hogy Z. jelentkezzék. Szakításunk után is megtartotta szokását, hogy feljön és hozza kis háztartásomba az ilyen-olyan hiánycikkeket: arckrémet, új lemezt, vendégváró italt és - mai embernek hihetetlen, de igaz - WC papírt. Néhány nappal később, amikor valóban beállított, alig lépett be az előszobába, a nyakába borultam, és minden bevezetés nélkül, sírva, kiabálva kértem, vegyen feleségül, vigyen azonnal ki Londonba! Nem emlékszem, bementünk-e a szobába vagy mindez az ajtónál történt, hosszan beszéltünk vagy pár szó hangzott csak el, csak arra, hogy Z. elutasított. Hogy már van valakije, de „nem ez a lényeg.” Az ajtóból visszafordult és nagyon halkan, látható felindultságban, köszönés helyett ezt mondta: „Hát tudod, ezt azért elképzelni sem tudtam volna.” És behúzta maga mögött az ajtót, hogy soha később át ne lépje. (Mint ahogy lelépésem hivatalos kitudódása után életében többé a magyar határt sem. Kiderült, sok-sok év múlva, hogy a magyar hatóság – melyik?! – azzal vádolta, hogy ő csempészett ki engem az országból. Egész egzisztenciája kis híján ráment erre az eszement vádra. Kicsempészett?! Érvényes útlevelem volt, három hónapra szóló ablakkal, felültem a repülőre, szabályosan olasz vízummal beléptem Itáliába. Szabálytalant, azaz mondjuk törvénybe ütközőt csak három hónappal később tettem, amikor „ablakom” lejárta után sem tértem vissza Budapestre. És amely időpont után Z.-t Hegyeshalomnál visszafordították a határőrök, az egyébként ugyancsak érvényes angol útlevelében található, többszörös belépésre feljogosító magyar vízumával.)
Maradt, hogy világgá fussak. Akkori szóhasználattal: hogy disszidáljak. De hová? Angliától, ahol az általam egyedül jól beszélt nyelv megkönnyíthette volna helyzetemet, visszatartott, hogy az engemet egy nálam kevésbé csapodár(nak hitt) manökenre felcserélő Z.-vel egy városban éljek; inkább az iránta, irántuk érzett tapintat, mint magam miatt. (Sok év múlva tudtam meg, hogy barátnőjét sosem vette feleségül, és Londonba látogatóba se vitte ki. Nem nősült meg soha többé.) A franciák udvarias gorombaságát pénzes külföldiként sem szerettem, el tudtam képzelni, milyenek lehetnek egy üres zsebű idegennel. Németországtól elriasztott a német nyelv a maga kilométeres szavaival és a der-die-das bonyodalmaival, dehogy akartam volna vele élni, bár kétnyelvűnek születve tizenkét éves koromig odahaza csak németül beszéltem. A teljesen ismeretlen spanyolról, portugálról biztosra vettem, hogy képtelen lennék megtanulni, még ha mediterrán mentalitásuk szimpatikusnak is tűnt. Az északi országok hosszú, hideg, sötét teleitől lelki betegségekbe, alkoholizmusba, öngyilkosságba menekülő svédek, norvégok, dánok, finnek közé akkor sem szívesen költöztem volna, ha angol a hivatalos nyelvük. Eldöntöttem, abba az országba megyek, ahol külföldi útjaim során a legjobban éreztem magam, sőt, ahol az első napoktól kezdve mindig mintha otthon lettem volna. Itáliát választottam. Az olaszok olyan linkek, mint a magyarok, csak kellemesebben, nyelvüket pedig varázsosan egyszerűnek, kevés iskolai latin és némi kottaolvasás után szinte ismertnek éreztem. Hosszú töprengések után három olyan külföldön élő személyt találtam, akitől itáliai terveimhez segítséget kérhettem. Nekik írtam meg egy varsói szállodában azt a három levelet.
Az egyiket Münchenbe küldtem, egy orvos-színésznő házaspárnak. Z. mind kettőjüket igen kedvelte, én is legkedvesebb barátaink közé tartozóknak éreztem őket. Z. rengeteget segített nekik, amikor úgy döntöttek, hogy - felhasználva a feleség Svájcba szóló egy éves szerződését - disszidálnak: hónapokon keresztül mentette lakásuk minden olyan tárgyát, ami autója csomagtartójában elfért. Misi és Klári odakint hamar megtalálták a helyüket, úgy éreztem, módjuk lenne segíthetni, ha akarnak.
A második levél címzettje Rozál volt, a hajdani balettpatkány, ahogy az operai karban táncoló lányok kedves öniróniával hívták magukat. Tizenhat éves koromban ismertem meg, amikor Vajnonnen, az operai táncosok első szovjet balettmestere mindenkinek előírta, hogy a tánc mellett rendszeres sportedzéseken is részt kell vegyenek. Rozál az úszást választotta. Én akkor, gimnazista koromban műugró voltam. 1954-es érettségimig minden délután találkoztunk a szigeti Fedettuszodában. Az érettségi után azonban szinte azonnal elkezdtem rádiózni, fel kellett hát adnom a vízi sportot: az uszodában – de otthon is! - akkoriban még ismeretlen volt a hajszárító, nem csoroghattam be a stúdióba vagy interjúalanyaim lakására vizes hajjal. Rozál még további két évig, 1956-ig lejárt. Barátságunk az én új útjaim miatt nem szakadt meg, sőt más formában még szorosabbra fűződött. Gyakran beállítottam hozzá az Operába, a színfalak mögé, ahol őt láthatóan mindenki szerette, a műszakiaktól a legnagyobb művészekig: segítségével én, a tojáshéjas fenekű kezdő rádiós nem egy országos hírű rettentőt tudtam mikrofon elé szólítani. (Fontosabb interjúimra a Rozál VIT-es egyenruhájához tartozó, vajszínű plisszírozott szoknyában mentem, majd amikor apámmal késői hazajárásaim miatt összezördültem, átmenetileg az ő albérleti szobájába költöztem, az asztal alatt megvetett matracra.) Rozál nagyon hiányzott, amikor váratlanul a svájci Lausanne-ból kaptam tőle levelet. Nem tudtam, mi elől menekült el 56 után, bár ritkán, de hosszú leveleket váltottunk. Szemérmességét legalább annyira szerettem, mint jószívűségét. Bár fogalmam sem volt róla, hogyan, miből él, tudtam, számíthatok rá. Ezért írtam neki a második levelet.
A harmadik levelet Nápolyba küldtem Gabinak, a Magyar Rádió Gábor Zsazsás-jellegű volt bemondónőjének. Kétszeresen elvált asszony volt, aki harmadszorra az én segítségemmel ment férjhez Nápolyba. Pontosabban Z pénze segítségével. Gabival 1961 nyarán, első nyugati utam első délelőttjén véletlenül összetalálkoztunk a bécsi Kertnerstassén. Gabi Z. nyakába ugrott, bár kapcsolatuk erre nem igen jogosította fel, és kapkodva elmondta, hogy aznap, bécsi útja utolsó óráiban látott egy utazási irodában valami last minute ischiai hétvégét, vagyis két napot és egy éjszakát, még egy magyarnak is elfogadható áron, de hát neki már csak forintja maradt, ami akkoriban nem számított pénznek, nem volt konvertibilis. Könyörögve kérte Z.-t, adjon neki valamennyi dollárt, amit ő Pesten megadna forintban. Z., aki el tudta képzelni, hogy esetleg figyelik, nem akarta egy ilyen semmiségért valutaüzér hírébe keverni magát, inkább befizette Gabit a vágyott útra. Ennek az Ischia szigetén eltöltött negyvennyolc órának lett következménye, hogy Gabi harmadszor - és utoljára – férjhez ment, és csapot-papot, anyját és kisfiát hátrahagyva kiment Itáliába. Gabit igazság szerint nem számítottam pesti barátaim közé, hozzá kizárólag azért fordultam, mert reméltem, a történtekért lekötelezettnek érzi majd magát. Megvallom, szégyelltem ezt a hoci-nesze ügyletet, féltem is, hogy elutasít. De nem utasított el. Gabit mélységesen meglepte az élet, amibe új házassága belecsöppentette. Mert nem olvasta Malapartét. A vitriolos tollú olasz író figyelmeztethette volna, hogy „Nápoly az egyetlen afrikai város, melynek nincs európai negyede.”. A kezdeti eszeveszett bevásárlások után Gabi rájött, hogy nemcsak nercbundával él az ember. Ennek köszönhettem, hogy megtehettem életem legfontosabb, legdrámaibb lépését. A másik két levél címzettje elutasított. Misi rémülten, Rozál szabadkozva válaszolt a varsói címre, amit mindhármuknak megadtam.
(Ennek a címnek külön története van, a három levelemre érkezett válaszok ismertetése előtt ide kell írnom, elképesztő butaságom és valószerűtlen szerencsém bizonyságául. Mindkettő, a butaság és a szerencse is, hosszú ideig még a nyomomban maradt. Tehát. Második varsói estemen szállodám éttermében megismerkedtem egy fiatal lengyel férfival, Jerzy B.-vel – barátainak, majd nekem is Jurek - akiről az égegyadta világon semmit sem tudtam azon kívül, hogy szilveszterezni éppen Budapestre készül. Valószínűleg épp ezért teljes őszinteséggel elmeséltem neki varsói utam célját. Ő kérdezte meg, hová is várom a válaszokat? Amikor kiderült, hogy erre a csöppet sem lényegtelen részletre nem is gondoltam, megadta a saját varsói címét és megígérte, hogy decemberben el fogja hozni nekem Budapestre a három válaszlevelet. Az addig eltelt hetekben sűrű levelezésben álltunk, úgy téve, mint akikkel az történt, ami többnyire csak regényekben szokott: meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt… 1964 Szilveszter éjjelén nagy társaságot hívtam budai lakásomba, ahol az egybegyűlt barátoknak már mint jövendő férjemet mutattam be a jóképű lengyel diplomatát. Mert addigra már kiderült, hogy az, s mint ilyen egy vietnámi kiküldetés után dolgozott Nápolyban is a kereskedelmi attasé oldalán. Jurek szerelmétől azt reméltem, sikerül az olvasószerkesztőm minden gyanúját elterelnem arról, hogy tervezett tavaszi olasz utam más is lehetne, mint aminek útlevelembe ablakot kérve mondtam: egy kis itáliai elő-nászút. Jureket még kétszer láttam életemben. Először Nápolyban. Kevéssel odaérkezésem után jelent meg, váratlanul, azt mondta Rómából ugrott le egyetlen napra, egy hivatalos kiküldetésből, látni akart. Vajon igazat mondott-e, nem tudom, akkor nem gyanakodtam. Még júliusban sem, amikor három hónapos olasz turistavízumom meghosszabbítása végett az illetékes helyi hivatalban járva kiderült, hogy az ügyemet intéző hatósági személy tudott lengyel „vőlegényem” nápolyi villámlátogatásáról, pontosan ismerte nevét, munkabeosztását. A vízumomat azonban minden további nélkül még két hónappal meghosszabbította. Biztosra vettem, hogy őt, a diplomatát figyelték, nem engem. Jurekkal Nápoly után már nem leveleztünk, nem hallottam felőle, gondoltam, ő sem felőlem. Azonban még egyszer véletlenül összefutottunk egy repülőtéren. Én arra a repülőtérre minden előkészület nélkül, egy légitársasági tévedés miatt keveredem. Miféle fantasztikus apparátus mozgathatta meg a közmondásos olasz mari e monti-t, tengereket és hegyeket, és főleg ki a csudának állt érdekében egy senkiért, aki én voltam Rómában, ennyit fáradozni? Mégsem kérdeztem ezt akkor magamtól, mert addigra már paranoiássá lettem. Én ott a tranzitban már nem csak gyanakodtam, biztosra vettem, hogy Jureket valakik rám állították. A tranzit kávézójában talán tíz percet beszélgettünk, nagyon barátságosan, mint régi, egymást szem elől veszett jó ismerősök, de nem bizalmas barátok. Egyikünk sem kérdezett sokat a másiktól, és egyikünk sem mesélt magáról felszínes semmiségeken kívül semmit. A gyanú mégis, mindmáig bennem motoszkál, ha valamiért eszembe jut a római lengyel követség kereskedelmi attaséja. Az volt-e, pontosabban csak az? Szerencsémre, alig jut eszembe.)
„Az isten szerelmére, maradj a fenekeden, fogalmad sincs róla, mi várhat rád, akit eddigi életed alaposan elkényeztetett, és aki magyar rádiózáson kívül semmihez nem értesz” állt Misinek a Jurek által szilveszterkor kézbesített válaszlevele elején. Majd azzal fejeződött be, hogy ne egy nyelvhez nem kötött szakmájú nőgyógyászról vegyem a példát. Már éppen megsértődni készültem, amikor megláttam, hogy egy utóirat állt az összehajtogatott levél üres hátoldalán. Persze, ha mégis kimennék Olaszországba, segíthetnek pénzzel, bár ahogy ismernek, azt hiszik, segítségük elfogadása számomra nem könnyítené, inkább nehezítené új életem. Ám amennyiben hajlandó lennék Németországban letelepedni, ott valódi és kevésbé gerincet csorbító segítségre számíthatnék a nyugatnémet államtól, amely minden rászorulónak bizonyos ideig szociális segélyt folyósít. „Gondolkozz!!!”. Majd egy második, kisebb betűs, láthatóan később hozzácsapott utó-utóirat arról, hogy eszük ágába sincs engem a nagy szívű, tüneményes olaszok helyett fafejű németek közé csábítani, ők tudják a legjobban, miről beszélnek, bár mellettük szól a realitás.
(Sz. Misihez még egyszer fordultam segítségért, 1972 elején, amikor észrevettem, hogy vágyaim és szándékaim ellenére terhes maradtam. Olaszországban azokban az években az abortuszt szigorúan tiltották, börtönnel büntették. Misi budapesti éveiben is, de ő ezzel dacolva sokakon segített: színésznő barátaiknak pénzért, az SzTK rendelőjében magát elzokogó kis csepeli munkáslánynak ingyen. Megírtam neki, hogy a biológiai apa teljes kizárásával szeretnék a nem várt tehertől megszabadulni. Misi válaszlevele szíven ütött. Nem azért, mert nem vállalta a beavatkozást, de azért, amivel indokolta: szabad nyugati élete legnagyobb szabadságának érzi, írta, hogy ismét boldog anyák karjaiba teheti világra segített gyermekeiket, ahelyett hogy kiöljön belőlük egy életet. Géppel írt levele aljára kézzel hozzátette egy volt pesti kollégája nevét és annak a svájci klinikának címét, ahol az törvényesen és kifogástalan körülmények között végzett abortuszokat: forduljak hozzá bizalommal, már tud rólam. Borítékjában egy csekk is volt, rátűzve egy cetli, hogy váltsam be, az összegből, reméli, fedezni tudok majd minden költséget, nemcsak a kórházit, de utazásom, szállásom és az esetleg elveszített munkák miatti bevételem is. Mindezt, írta, se most, se később semmilyen körülmények között ne köszönjem meg neki, mert ő az egészet máris elfelejtette. Az összeg számomra elképesztőn magasnak tűnt. Ennyi pénzt kidobni az ablakon?! De hiszen ebből mindent megvehetek, ami egy újszülöttnek kellhet, talán egy évig el is tarthatom belőle! 1972. szeptember 15-én Rómában fiam született. Én, aki egyáltalán nem készültem anyává lenni, ma, közel negyven évvel később tudva tudom, hogy életem legváratlanabb, legértékesebb ajándéka volt az a Münchenből kapott pénz. Ha fiam nem születik meg, én apám 1974-es, férjem 1987-es és anyám 2002-es halála után mára teljesen egyedül állnék a világban, ahol már gyerekkorom óta egyetlen rokonunk nem élt. Azt hiszem, ezért nézi el fiam dicséretes türelemmel és imponáló humorérzékkel, hogy egyszemélyileg akarom pótolni egy nem létező teljes rokonság minden nevelési szándékát, amelynek azonban saját értékeiben szilárdan bízva udvariasan, de határozottan ellenáll. Minden születésnapomra az alábbi megszólítással és aláírással küldi gratulációját: „Kedvenc mamámnak az ő kis olasz remekművétől”. Sz. Misi már régen nem él. De él New Yorkban nevét viselő juniorja. A hungarikumokra specializált Michael Szarvasy műgyűjtő-műkereskedő neve kiírásával legalább a fiún keresztül köszönhetem az apa önzetlen bőkezűségét.)
Rozál őszintén megírta, amit addig, öt év alatt nem tett, hogy senki barátnőjének nem kívánja az árat, amit az úgynevezett nyugati szabadságért fizetett: egy ideig függött egy svájci férjtől, akitől végre sikerült elválnia (eladdig azt sem írta, hogy férjhez ment, bár igaz, feladónak nem a régi, pesti vezetéknevét írta, hanem egy azonos mássalhangzóval kezdődő német hangzásút, én meg arra gondoltam, talán magyarosított volt a Pesten használt neve, és mondjuk sváb ősei visszavett eredeti neve segítségével szeretne egy kicsit jobban beleveszni a svájci környezetbe). Reméli, írta Rozál, egy-két év múlva már éhenhalás nélkül meg tud élni, de ma még nem tart ott, hogy bárkinek, akár csak rövid időre is egy ágyat, egy tál ételt gondtalanul felajánlhasson. Azonban ha valóban nem bírom otthon, akkor persze…stb. Drága, drága Rozál! Sietve megírtam neki azt az egyezményesen kódolt levelet, amiből megtudhatta, hogy hálásan köszönök mindent, de szerencsére nem kell igénybe vennem önzetlenségét, sőt remélem, hamarosan én hívhatom egy kis talján nyaralásra. Addigra már zsebemben volt Gabi levele.
Ő írt a legrövidebben. Körülbelül ez állt benne: hülye lennék disszidálni, minden hidat felrobbantani magam mögött, mert „ha Itáliában egy kék szemű nő tudja, hogy a hidrogént nem csak bombára lehet használni”, annak a digók között nyert ügye van. Ahogy Z. segített neki, Gabinak férjhez menni, ő garantálja, hogy egy-kettőre férjhez segít engem. Jöjjek minél gyorsabban, náluk kényelmesen ellakhatom, amíg csak akarok, még én teszek neki szívességet, miattam majd zajosabb társadalmi életet élhet, mint férjével, aki legszívesebben alsónadrágban tévét néz.
Gabi levelét is 1964 szilveszterén Budapesten adta át Jurek. Válaszomat élőszóban kevéssel később Gabinak egy Nápolyból Pestre küldött ismerőse vitte meg.
Nápolyban mégsem Gabi, én találtam magamnak férjet, egy névházasságot, amit abban a pillanatban ideálisnak éreztem: állampolgársághoz jutottam volna egy tévét néző nápolyi nélkül, állampolgársággal a zsebemben pedig, gondoltam, majd találok munkát Rómában. (Mintha csak állampolgárság kellett volna ahhoz, hogy dolgozzam! Fentebb említett butaságomnak ez a tévhit újabb bizonyítéka.) A kiszemelt ál-vőlegény nyolcvan körül járt, Gabi egyik barátnőjének korombeli fián keresztül megismert egyetemista ismerősöm apjának hajdani sofőrje volt. Szép kis sor! Barátom - pontosabban haverom - papája Nápoly egyik csontra szegényedett, de ragyogón fényes nevű arisztokratája már évtizedek óta nem tartott kocsit, ám a dolgozni már amúgy is képtelen öreget családtagként eltartotta. Csakhogy mire a házasodáshoz szükséges magyar papírjaim megérkeztek, a bácsi meghalt. Látogatóvízumom lejáróban, meghosszabbíthatóságában nem reménykedtem, egy másik névházassági kísérlethez sem energiám, sem időm nem maradt. Elhatároztam, hogy Gabi tanácsa ellenére szeptemberben, a vízum tényleges érvényvesztése előtt disszidálok. Ettől fogva teljes erőbedobással már ehhez igyekeztem támogatást találni.
Először is pénzt akartam keresni a trieszti menekülttáborba utazáshoz, valamint zsebemben a megszerzett papírral - fel sem merült bennem, hogy elutasíthatnak – pénzt az új, római életemben való elinduláshoz. Gabitól nem akartam többé semmit kérni. Még ahhoz sem kellett a segítsége, hogy valami átmeneti, természetesen fekete munkát találjak: ebben is az elszegényedett arisztokrata fia segített. Barátai Hercegnek szólították, bár mindenki tudta, hogy azt a címet csak elsőszülött bátyja örökölte, de a haverok élvezték az ilyesmire sokat adó szüleiket e becenévvel elkápráztatni. Történt ugyanis, hogy amikor a Herceg szüleinek egy gyáros ismerőse angol társalkodónőt keresett két gimnazista fia mellé, a Herceg beprotezsált hozzájuk. Más dolgom nem volt, mint ebéd alatt, továbbá hétvégéken délelőtt és/vagy délután is a fiúkkal angolul beszélni, mondjuk apjuk klubjában, ahová a fiúk szabad vendégviteli és fizetés helyetti aláírási joggal rendelkeztek. A két jópofa srác közül a kisebbik tizennégy éves lehetett, a másik érettségi előtt állt. Nálam lényegesen jobban tudtak angolul, de ezt a szülők nem sejtették, mert mint annyi olasz, soha semmilyen nyelvet nem voltak képesek megtanulni. Rövid egy hónapig tartó gyöngyéletem után a család Mexikóba készült nyaralni, tőlem úgy váltak el, hogy ősszel újra alkalmaznak. Rájuk hagytam. Amikor őszinte ölelgetések és csókok közepette elváltunk, kevéske megtakarított pénzzel, valamint néhány, az olasz társadalmi életben fontos és még több fontatlan tudnivalóval léptem ki az életükből. Náluk, a fehér kesztyűs inasuk felszolgálta ebédjeink, vacsoráink során tanultam meg például, hogy az elém tartott salátás tálon melyik az ehető zöldség és melyik számít csak dekorációnak; hogy a minden nápolyiak legnápolyibbnak tekintett specialitásába, a kortynyi eszpresszókávéba se tejet, se cukrot nem illik tenni, de ha már valaki elköveti ezt a barbárságot, le ne nyalja a keveréshez használt apró kanálkát; hogy a tányérom mellé tett szempilla kunkorító azt jelenti: az első fogás házában tálalt csiga lesz, amelyet ezzel a szerszámmal kell(ene) megfogni, (már pedig ez kezdőnek cseppet sem könnyű feladat: a kis szerszám nyele összezárásra nyílik ki, és ha azt hiszed, összecsukod, széttárul, kidobva magából a petrezselymes olajtól zöld foltot hagyó csigát…Satöbbi.
A gyáros felesége, mielőtt családjával elrepültek volna Acapulcóba, hogy egyrészt ne kelljen visszamennem Gabiékhoz, de főleg hogy őszig se maradjak bevétel nélkül, beajánlott egy idénymunkába, előre biztosítva, hogy inkább egy kis feladattal megspékelt nyaralásra számítsak. Egyik barátnőjének lánya kevéssel előbb ment férjhez, és hozománya egy kellemes kis szálloda volt a Sorrentói-öböl fölött zöldellő hegyecskén, Monte Faitón. A nápolyi úri családok asszonyainak, gyerekeinek kedvelt üdülőhelyeként tartották számon ezt a kis mediterrán Svájcot – erdők, patakok, szirti kecskék, hűs levegő a nyári forróság ama része alatt, amíg a férjeket még a városban tartotta munkájuk, s miatta a család még nem mehetett megszokott, „valódi” vakációjára. Elvben portásnak alkalmazott a fiatal szállodatulajdonos pár, de belépésem napján figyelmeztettek, hogy erről szó sincs. Egyfelől, mert egy feketén dolgozó portás túlságosan szem előtt van, istenkísértés még akkor is, ha a helyi rendőrség minden tagja, a legalsó beosztottól a legmagasabbikig un amicone (mondjuk baromi jó barát, s hogy az mit jelent, még egy helyi dolgokban tájékozatlan magyar is pontosan tudta), másfelől, mert sokkal több hasznot hozhatok a cégnek valami mással. Úgy tudják, mondta a férj, szépen kiterjedt társaságot találtam már Nápolyban, hívjam fel azokat a fiúkat a szállodába, ez lesz a feladatom, ezért kapom majd, pult alatt, készpénzben, a fizetésem. És megnevezett egy számomra egészen valószínűtlenül magas összeget. (Mondtam is magamnak, azt, amivel Molnár Ferenc nyugtatta elvált színésznő feleségét, Fedák Zsazsát: az összeg akkor is gyönyörű, ha nem kapom meg.) De azért csak megkérdeztem, konkrétan hogyan is képzelik az ügyet? Ha akad egy szabad estéjük a kérdéses fiúknak, magyarázta az ifjú hoteltulajdonos, jöjjenek fel a szálló Chalet nevű tartozékába, ahol esténként táncolni lehet; az út a városból autósztrádán alig egy óra, még vissza is érhetnek, ha másnap dolguk van odalent. De ha ráérnek, mondjuk hétvégéken, fent is alhatnának. Elnevettem magam. Táncolni egy éjszakára? Hétvégézni? Hisz a fiúk, mondtam főnökömnek, egyetemisták, egyetlen vas nélkül. Egyik felük azért, köztük a Herceg, mert arisztokrata családjának csak rangja van, pénze nincs, a másik fele meg, akiknek szülei bár a város gazdag üzletemberei, sikeres professzionistái, pedagógiai okokból hagyják őket „all’asciutto”, azaz szárazon, vagyis pénz nélkül. A férj jókedvűen intett,: mindezt tudják, hogyne tudnák. Természetesen ők vállalják a társaság benzinköltségét, a Chalet beli fogyasztásukat, és ha módjuk lenne több napot Monte Faitón eltölteni, valamennyien költségmentesen éjszakázhatnak a hotelben, teljes ellátással. Döbbentem bámultam rá. Miért viseli ez a pasas ennyire szívén, hogy a kis magyar menekült ne legyen egyedül a hotelben totyorászó sok öregúr és öreg hölgy, valamint a neveletlen apró utódaikkal még fárasztóbb fiatal mamák között?! Magamban rémülten elképzeltem…nem is tudom mit. De fiatal főnököm következő mondata teljesen fölöslegessé tette, hogy bármi miatt is aggódjam. Ha vendégeik között elterjed, magyarázta, hogy ezek a kedves úri fiúk hozzájuk járnak, számos nápolyi kapitalista apa-anya nyakát töri majd, hogy leánykájuk Monte Faitón tölrsön némi időt, és neki az remek üzlet.
Jókora szégyenben és némi zavarban továbbítottam a Herceghez a meghívást. Kiderült, már várt valami hasonló ajánlatot. Megtudtam, hogy ezek a jóképű, jól öltözött, viselkedni tudó pénztelen egyetemisták szíves-örömest kamatoztatták családi nevük értékét: az egyetem nyári, téli szünetei alatt remekül éltek luxus éttermekben, tengerparti vagy alpesi villákban, jachtokon vagy sípályákon. Azt csak később tudtam meg tőlük - becsületszavamat adva, hogy nem terjesztem, szavamat mindmáig meg is tartottam - hogy valamennyien homoszexuálisok. „Ez a mi proletár ökölcsapásunk a burzsoáziára”, mondta nevetve a Herceg egyszer később, Rómában, amikor azt is bevallotta, hogy egyik-másikuk „elkötelezett”. Ez baráti köre akkori zsargonjában a baloldallal, részéről konkrétan a kommunizmussal való kacérkodást jelentette. Ami azonban nem gátolta meg egyiküket sem abban, hogy támogassák disszidálási tervemet: a szovjet kommunizmusról bárki disszidensnél lesújtóbb véleményük volt.
Munkám, amiért kosztkvártélyt és szép (nekem szépnek tűnő) fizetést kaptam, még kevésbé volt megerőltető, mint az angolul társalgás. Napközben a porta környékén lődörögtem, de a világért sem portási ruhában, beülnöm, beállnom egyenesen tilos volt. Vacsora után a napközben viselt könnyű ruhámat még könnyebbre cseréletem, és a szálló teraszán vártam, együtt a szálloda fiatal tulajdonosaival a Herceget és barátait. Amint megjöttek, átsétáltunk a Chalet-ba. A gyertyafényes félhomályban már szólt a zene, néhány asztalkánál már ültek, de még üres volt a táncparkett. Egy-kettőre benépesítettük. A Herceg meg fél tucat barátja előbb a főnök feleségét és engem, társaságunk egyedüli nőit kérték fel, aztán sorra az asztalkáknál hervadozó idősebb-fiatalabb többit. Főnököm jól számolt: minden este több és több lány, asszony várta, hogy sor kerüljön rá, kisvártatva már sokkal többen voltak, mint ahány barátot a Herceg prezentálni tudott. De akkor ez nem okozott gondot: azon a nyáron jött divatba az amerikai import tánc, a letkiss, amit nem párosával kellett járni, hanem sorokba rendeződve, mint régebben az újvilági telepesek square dance nevű táncát. Az áttáncolt éjszakák után senki nem várta el, hogy korán keljek. Ha ilyenkor akadtak is portási teendők, elvégezte helyettem az idős könyvelő. Reggeli után ebédig tessék-lássék a szálloda körül kellett lennem, hogy az esetleges külföldieket angolul eligazítsam, hogyan mehetnek le, mondjuk Sorrentóba, Pompejibe, Seianóba (ahol a messze földön ismert helyi specialitás, a pizza a metro volt kapható: a kör alakú helyett hosszú csíkba sütött, darab helyett tetszés szerinti hosszra árusított fehér, azaz feltét nélküli, mégis a jó olívaolajtól, oregánótól ízes, ropogós pizza). Az ebéd utáni szieszta alatt nem annyira főnököm kívánságára, inkább a magam munkavállalói becsülete megvédésére a porta közelében olvastam, többek között, szótárral, életem első olasz könyvét, egy esszékötetet, amiről nem tudom, miért, hogyan, kitől került kezembe, és amely Francois Truffaut filmjeit értékelte, elemezte. Az elején alig volt fogalmam róla, mit olvasok - szótár sehol nem akadt - a végére majdnem mindent megértettem. Módszeremet jó szívvel ajánlhatom minden nyelvet külföldön tanulni vágyónak. A délutáni ejtőzések idejének elmúltával főleg csevegnem kellett a kevés angol nyelvű vendéggel, még inkább az ingyen nyelvleckét venni kívánó olaszokkal. Szolgáltatásomra éppen ez utóbbiak körében volt nagy az igény: mindig legalább hárman-négyen vettek körül és törték magukat, pontosabban a feladatra ráállni alig tudó nyelvüket, hogy megértsem őket. Néhány percnyi kínlódás után többnyire fel is adták, átálltak anyanyelvükre, hogy tökéletesen elfeledve saját nyelvi dilemmáikat, gyermeki örömmel kacagjanak az én hibáimon. Dehogy bántódtam meg, még örültem is, hogy szórakoztatom őket (kicsit rá is dolgoztam a „tévedésekre”), elvégre ezekkel a nyugágyban, kávé, gyümölcslé melletti beszélgetésekkel éppen hogy ők készítettek fel engem ingyen, jövendő római életemre.
A felkészítéséhez persze többre volt szükség, mint olasz tudásom csiszolására. Az első fontos feladatnak érzetem, protekciót találni a trieszti menekülttáborhoz. Erre a szálló egyik idős úr vendége, nyugalmazott közhivatalnok hívta fel a figyelmemet, nekem eszembe sem jutott. Megjárva Triesztet nem győztem lélekben hálálkodni a tanácsért. Tanácsnál egyébként többet is kaptam tőle, lényegében ő indította el azt a bonyolult, szövevényes, szerteágazó, telefonszámtól telefonszámig görgő segítség-lavinát, amely végül eljuttatott a Caritas Internationalis római irodájának egy magas beosztású magyar papjához, Frank Miklóshoz, akit a későbbi években közös ismerőseink, Triznya Mátyás festőből lett trükkfilm grafikus és felesége, nagy festőnk, Szőnyi István lánya, Zsuzsa társaságában többször láttam, és mint ők, én is Miklósnak hívtam. (És aki évekkel később, megtudva, hogy apa nélkül világra hozott fiamat nem kereszteltettem meg, nem háborodott fel, még szelíden sem prédikált, míg a „civilek”, még egy kommunista érzelmű, amúgy templomba sosem járó fotóriporter is megpróbáltak a lelkemre beszélni. Bocsánat, nem igaz, hogy ebben Frank Miklós egyedül állt. Volt a Triznya-Szőnyi házaspárnak egy hetenként náluk találkozó társasága, a mára már legendává lett Triznya-kocsma, aminek két állandó pap tagja ugyancsak nem érezte kötelességének megtérítésemet: a jezsuita Szabó Ferenc /akkoriban a Vatikáni Rádió magyar adásainak feje, mára budai lakos és idehaza sokat publikáló költő/ mellett a korosabb, bencés rendi Békés Gergely /akit később a pápa a pannonhalmi apátság élére küldött/ döntésemet ha nem is helyeselte, de hozzá való jogom megvédte. Gellért atya még egy kis ajándékot is küldött Triznyáékkal a kórházba „a kis Andráskának”: egy nagy doboz csokoládét. Becsülettel át is adtam neki…amikor már elég fogacskája nőtt hozzá. Vissza jó néhány sorral előbbre, a zárójel elejére.)
Az egyik szabadnapomon a táncolás, sorrentói fürdőzés helyett felvonatoztam Frank Miklóshoz Rómába. Irodája, úgy rémlik, a Vatikán falainak tövében állt. Addigra őt már értesítették rólam, szándékomról, és ő már mindennek utánajárt, amit tudnom kellett. Először is, hogy az ENSZ menekültügyi bizottsága csak havonta egyszer ül össze Triesztben eldönteni, kinek adja meg a politikai menedékjogot, kinek nem. Ha valaki tájékozatlan kérelmező mondjuk a bizottság távozása utáni napon jelenik meg a tábor kapujában, kerek egy hónapot tölthet a létesítményben, amelyből, mintha csak börtön lenne, a kérelem eldöntéséig nem léphetett ki. Odabent pedig vagy kétezer menekültre fél kézen megszámlálható WC jut. Azt hiszem, ezen a ponton álltam elő a rázós vallomással, miszerint katolikusnak születtem, de már jó ideje „kiléptem a klubból”. Frank atya széles mosolyra húzta arcát nyelvi fordulatom hallatán, de nem kommentálta, folytatta tájékoztatásomat. Felíratta velem, hogy szeptember melyik napján ül össze a bizottság, és lelkemre kötötte, már jókor hajnalban álljak a láncra zárt kapu elé, mert be kell kerülnöm a várakozók első egy-két tucatja közé, akiket a helyszínre kiszállt urak a már bent lévőkön kívül kihallgatnak. Ha lemaradok, figyelmeztetett, neki odáig már nem ér el segítő keze, hogy benyomjon a csoportba. Majd még felíratott velem egy telefonszámot is, egy trieszti szállodácskáét, közvetlenül a tábor bejáratával szemben, ott foglaljak magamnak egy éjszakára szobát. Hozzátette, borsos ára ellenére ne legyenek elvárásaim azon túl, hogy egyágyas szobában aludhatok, és ha viszek szappant, törölközőt, alvás után meg is mosakodhatok a folyosó végében található kétes tisztaságú helyiségben, amin legfeljebb ha öt, hat személlyel kell majd osztozkodnom.
Aznap, 1965. szeptember 19-én nem kellett osztozkodnom semmin senkivel; azon az éjjelen én voltam egyetlen vendége a nyomortanyának is lepusztult küllemű albergónak. Úgy a tizedik lehettem odalent, a nyitásra várók között, és az egyetlen, akinek csak egy kis kézitáskája volt. A többiek plasztik zacskókon, jutazsákokon és tucatnyi más zsineggel átkötözött csomagon ültek. Leplezetlenül méregették szerény holmimat. Látszott, szeretnének megszólítani, de máshogy, mint anyanyelvükön, nem értettek. Azt hiszem, valamennyien jugoszlávok voltak. Egy biztos, őket is tájékoztatta valaki a csízióról. Ők is a táboron kívül éjszakáztak. Éppen csak az albergo helyett a szomszédos üres telken. Velem együtt be is kerültek a táborba, de nem tudom, mi lett velük, mert a kapun túl nem túl udvariasan elterelték őket balra, engem meg elirányítottak jobbra. Alig egy óra múlva már a kihallgató bizottság előtt álltam, mindössze néhány percig tartott, amíg elmondtam történetemet, két, három kiegészítő kérdésnél nem tettek fel többet. Egyre emlékszem csak: milyen méretű és színű volt az igazolvány, amivel az angol vőlegényem dolgaira kíváncsi ávós igazolta magát. Mondtam, nem igazolta magát semmivel. Honnan tudom, hogy ávós volt? Mondtam, ezt sem tudom. Mosolyogtak, és határozottan úgy éreztem, hogy ezeket a válaszokat várták. Mindenesetre ott, azon nyomban, a beszolgáltatott magyar útlevelemért cserébe kezemhez kaptam egy írást, amellyel el kellett később mennem a római Questurára. Az alig néhány soros írással az Ufficio dell’Alta Commissariato per i Rifugiati in Italia – az ENSZ menekültügyi bizottsága - 1954. július 24-i 722 (G.U.N. 196) számú, az 1951. július 28-án a Genfben szövegezett és 1951. július 21-én aláírt menekültügyi konvenció alapján 1954. augusztus 24-én ratifikált törvényt alkalmazva – ó, gyönyörű jogi bikkfanyelv, hosszan boncolgattam az olasz mondatförmedvényt, amíg sikerült meggyártanom a fönti magyar verziót! - ha riconosciuto la signora Zalan Magda di Istvan RIFUGIATO POLITICO IN ITALIA” (így, csupa nagybetűvel). Vagyis István keresztnevű apám lánya Magda – máig is kérdezem, vajon hogyan, mivel értem el, hogy az útlevelemben szereplő, de általam soha sehol nem használt Mária Magdolna helyett „igazi” keresztnevemre állítsák ki papírjukat - politikai menekültként elismertetett Olaszországban.
Elhatároztam, hogy 1965 szeptember végén felköltözöm Rómába. Kicsit szomorúan búcsúztam a Hercegtől és haverjaitól, de megkönnyebbülten Gabiéktól és barátaiktól, akik között rádöbbentem,hogy hasonlatos a Kosztolányi regényeiben – Édes Anna, vagy Arany sárkány – leírt 20. század eleji magyar polgárvilág a század második felének nápolyi úri világával. Nápolyban világhírű öbléről jogosan mondják, hogy „meglátni és meghalni…”, de én ugyanennyi jogot éreztem, hogy megfejeljem a mondást egy záradékkal: „az undortól”. Amivel kiadósan megnevettettem az akkoriban Rómában vendégeskedő Cs. Szabó Lászlót. A nevetés hirtelen befagyott a toleráns, liberális, tiszta szemére jogosan büszke Csé torkába, amikor bevallottam neki, hogy ebben a Nápolyban léptem arra az útra, amely Rómába kerülve egyenesen a baloldali művészek, értelmiségeik legközepébe sodort. Bár jelen soraim gépbe kopogtatásakor ama római barátok egyike sem vallja már magát „elkötelezettnek”: többsége fáradt, a társadalom javításába belefáradt, a javítást reménytelen, fölösleges, nevetségesen naiv, ifjonti aktivitásnak tekinti, ám egyikük sem lett finom nápolyi úriember. Ma pedig nekik köszönhetem, hogy mostanság Budapesten újra megizmosodott apolitikusságommal valahogy csak el tudok bóklászni széphazám kapitalizmust megcélzó zsákutcáiban.
Nápolyból három névvel, címmel, telefonszámmal érkeztem Rómába. Az első egy dilis vénkisasszonyé volt, akinél a második név-cím-telefon tulajdonosa, Bozena - Gabi férjének üzleti ismerőse, egy kellemes névházasság révén olasszá lett, belgrádi születésű lapszerkesztő - Gabiék kérésére szobát bérelt nekem. Három hónapra fizette ki nevemben az albérletet, ráment a társalkodónői és szállodaportási bevételem fele. A másik felét megtartottam evésre és tömegközlekedésre. Néhány napon belül kiderült, mindkettőt megtakaríthatom. Bozena egy olasz nyelvű kereskedelmi kőnyomatos-félét adott ki, amit a különféle afrikai kormányok római követségein keresztül juttatott el azok fejlődőnek nevezett országokba, kedvet csiholni a fel-feltünedezőben lévő afrikai vállalkozókban, hogy támogassák olasz cégek afrikai beruházásait. Vagy fordítva? Afrikai beruházókat, netán csak munkavállalókat segített toborozni az olaszoknak? A lap nem jövedelmezett fényesen, szerencsére Bozena nem a lapból élt, hanem az időközben már jótékonyan elhunyt férje vagyonkájából. Az éppen csak csurranó-cseppenő üzleti haszonért bőségesen kárpótolták a nigériai, tanzániai, ruandai követségek gyakori fogadásai, amelyek pompás vadászmezőnek bizonyultak egy magányosan élő, középkori nő számára: első és sokáig egyetlen római barátnőm otthonában egymásnak adták a kilincset a szép szál, ébenfából faragottnak látszó üzletemberek, akik láthatóan sosem jöttek üzleti tárgyalásra. De az is világos volt, hogy nem is fülledt találkahelynek tekintették Bozena - nekik és példájukra később nekem is Bo - lakását. Kevéssel Rómába telepedésem után Bo kijelentette, hogy utál egyedül, jöjjek át hozzá minden nap, úgy fél kettő, kettő körül. Habár sejtettem, hogy csak tapintatból szólt így meghívása, hosszabb időn át minden áldott nap nála ebédeltem. Vajon mit mondhatott az ébenfa üzletembereknek - akik nekem úgy tűntek, ugyanolyan magányosak az állítólag nem rasszista Rómában, mint mi - mert „kosztos diák” koromban nem egyszer hárman, négyen is ültünk az asztal körül. Ahogy én, úgy ők sem jelentették be magukat előre, csak beállítottak, de ellentétben velem, sosem üres kézzel; aki jött, az Bo egyszerű, de finom egytálétel ebédjéhez többnyire remek bor vagy a szomszédos cukrászdából valami édességet hozott. Bo vendégeivel én akkor még szívesebben beszéltem angolul. Egyikükről kiderült, nem is igazán afrikai, hanem amerikai. Vagy ausztrál. Vagy angol. Hol így mondta, hol úgy, bár az is igaz, alig értettem az akcentusát. Ami arra utalhatna, hogy esetleg mégis ausztrál volt, azoknak van olyan észveszejtő kiejtése, hogy még az amerikai mozikban is feliratosan vetítik az ausztrál – és ír! – filmeket. Ez az úr ajánlotta Bónak, bízzon meg kőnyomatos lapja cikkeinek angolra fordításával, és majd ő… Nem értettem igazán, mit tesz majd ő az angol példányokkal, azt hiszem, Bo sem igazán, de tudva, hogy ezzel is segíteni tud nekem, hát megbízott. Mivel nem volt írógépem, onnan kezdve a nála elköltött ebéd után leültem az ő őskori Remingtonjához, és naponta lekopogtattam egy-két írást. Ment volna gyorsabban is, de kis fejszámolással oda lyukadtam ki, hogy ilyen tempóban egy-egy szám anyagával egy hónap alatt készülök el, vagyis a havonta megjelenő lap biztosítja arra a hónapra az életben maradásom. Úgy állapodtunk meg, hogy munkabérem felét természetben, azaz ebédben kapom meg, a másik felét készpénzben. Nem emlékszem, mennyit jelentett ez lírában, de nekem sokat, mert római időszámításom eme elején főbérlőm reggelente szobám ajtaja elé tett kis csésze kávéja és annak tányérjára szorított két kekszén kívül Bo ebédjei jelentették minden étkezésemet. Volt albérleti szobám ablaka alatt egy pékség, reggelente orrcsiklandozó kenyérillatra ébredtem; ma már elhinnem is nehéz, megérteni teljességgel lehetetlen, hogy mégsem jutott eszembe soha akár csak egy rosettát, ezt a kívül ropogós, belül majdnem üres római zsemlét venni a péknél. Furcsa, de ugyanúgy még csak nem is vágyódtam rá, amint régebbi életemben nem vágytam Loire menti kastélyra. Akkor kastély, ekkor rosetta nélkül is elégedettnek éreztem magam.
Rómában egyenesen boldognak. Mivel a fordítás csak a délutánjaimat vette igénybe, délelőttjeimet kedvemre hasznosíthattam. Eladdig az ebédig eltelő órák nagyobb részt azzal teltek, hogy az aznapi Messaggero végén elolvastam az újsághirdetések munkaajánlatait, majd elbuszoztam a valahogy mindig távoli címekre, ahol hajlandóak voltak megnézni engem, utána gyalog elbaktattam Bozenához (takarékosságból visszafelé már nem szálltam járműre), és mindig mindenkor, mindenhonnan dolgom végezetlenül. Fordítói pályám beindulásától kezdve reggeli után hónom alá kaptam a Faith-féle útikalauzt, és egy lelkiismeretes kishivatalnok pontosságával, de egy regényhős szenvedélyével rendben végigjártam Rómát. Kívánni sem tudtam volna magamnak szebb, jobb életet, mint amivel Bo megajándékozott. Nem múlt el nap, hogy ne köszöntem volna meg neki a segítségét, és nem múlt el nap, hogy ő ne köszönte volna meg, hogy segíthet. „Ha majd híres leszel” mondta egyszer, amikor már nagyon beteg volt, „ne feledkezz meg rólam, önzetlen római barátnődről.”
Ő volt az első, aki bízott bennem, ám kisvártatva nem az egyetlen. A bizalmukkal megtisztelők többségének még annyi oka sem volt bizalmukra, mint Bónak. Jóleső érzés tudnom, hogy egyikükre sem hoztam szégyent. Hála ezeknek az önzetlenül segíteni akaróknak, néhány rövid hónap után már elmondhattam - az akkori Madách Színház legendás díszlet- és jelmeztervezője, Köpeczi Boócz István, mindenkinek Boci örökbecsű szavaival - sikerült hanyatt fekvés nélkül talpra állnom. Amivel persze csak azt akarom mondani, hogy Rómában apácaéletet éltem, csak azt, hogy sosem kellett eladnom magam senki férfinak, köszönet érte Bónak is, akitől útjaim később meglehetősen elsodortak: benne hamarosan rákos daganatot találtak, amit nem akart – vagy már nem volt érdemes? – gyógyíttatni, munkáját feladta, naphosszat ült egy hintaszékben, a Teverére néző, magasföldszinti ablak mellett, de vendéget már nem akart fogadni; bevallom e nélkül is ritkábban kerestem volna fel, mert közben engem meg beszippantott Róma ama, fentebb jelzett baloldali művészvilága.
