HTML

Zalán Magda Írásai és/vagy Fordításai

Írásaim(memoár) és műfordításai

Friss topikok

Linkblog

Archívum

Daccapo 4.

2010.05.17. 16:33 Zalmag

4

MINDIG A NAGYOBB KUTYA…? - WASHINGTON

 

„Élt negyvenkilenc évet. A többit Washingtonban töltötte.” Második Magyarországon megjelent kötetem egyik fejezetét kezdtem így, két évvel Torontóból Washingtonba telepedésünk után, 1987-ben. Ha ma írnám a Részletek nem készülő önéletrajzomból című kötetet, nem így kezdődne. Három „hazám” közül az Egyesült Államokban kaptam egész pályám legkeményebb pofonját, de végül az Egyesült Államoknak köszönhetem a legtöbbet, nyugodt életet öreg koromra.

Valamikor 1984-ben valamilyen okból valamilyen magyar találkozót rendeztek Torontóban. Vagy Montreálban. Már elfelé szállingóztak a fogadás vendégei, amikor odalépett hozzám egy szálas, kemény kötésű, egyenes derekú, kellemes bariton hangú, gyér hajú, de boltozatos mellkasú, úgy ötvenes férfi. Bemutatkozott, hogy ő Takács József, a washingtoni Amerika Hangja (angolul VOA, azaz vi-o-é, ahogy ő és a cégnél mindenki említette) magyar osztályának vezetője, és hozzátette, hogy valahol valamikor régebben mi már összefutottunk. Ráhagytam, bár nem emlékeztem rá. „Nincs kedve átszerződni hozzánk?” kérdezte in medias res. Frissen operált szívű férjem orvosa épp azokban a napokban célzott rá, milyen jó lenne, ha el tudnánk menekíteni Jánost az ő szívének túlontúl hosszú és kemény torontói telek elől, így ugyanolyan kereken rávágtam, hogy szívesen. „Hát akkor” válaszolta széles mosollyal Takács, „vegye úgy, hogy már fel is van véve.” Majd elpostáz nekem, magyarázta félig már az ajtón túlról, a torontói amerikai konzulátus egy behívót felvételi vizsgázásra, de ez csak formaság. A konzulátus pedig eljuttatja neki elbírálásra az én vizsgadolgozatom, ami, hogy ő teljesen tárgyilagos lehessen, névtelenül kerül majd eléje. „Nekem, ugye, sejtelmem sem lesz róla, kitől jöhetett Torontóból egy ajánlkozás, és majd teljesen tárgyilagosan el is bírálom” veregette meg a hátam, kézfogásra már túl távol álltunk egymástól.

Néhány hét múlva beültem a konzulátus egy jobb ügyhöz is méltó szigorral őrzött szobájába, átvettem a pecséttel alaposan lezárt borítékot és neki láttam, hogy mint a benne található útmutatás előírta, kézzel lekörmöljem a vizsgatételek kidolgozását. Kaptam rá, ha jól emlékszem, három órát, abba bele kellett férnie dolgozatocskáim mikrofonba olvasása is. Úgy rémlik, négy feladatot kellett elvégeznem. Az első: néhány angol nyelvű hír magyarra fordítása volt. Még életemben nem fordítottam semmilyen hírt semmilyen nyelvből semmilyen nyelvre. Sőt akkor már közel két évtizede nem olvastam magyar újságot, nem hallottam magyar rádiót sem, de ha meggondolom, soha sehol nem voltam hírek buzgó hallhatója, olvasója. Viszont eszembe jutott Vajda Marci bácsi, imádott főnököm a Magyar Rádió kultúrrovatánál, illetve az általa időnként meg-megemlített Lábaköziné-maxima. (Nem ez volt az idézett hölgy valódi neve, az csak rímelt gúnynevére, amin valamennyien mindig is emlegettük.) A maxima ilyenféleképp szólt: Rövid, jól mondható-könnyen érthető mondatok, közismert szavak, egy mondatban lehetőleg csak egy állítás, lehetőleg semmi aki/ami/ahol/amikor vagy egyéb alárendelés, de ha már muszáj lennie, akkor aztán ez az akiamiaholsatöbbi arra a szóra utaljon, ami közvetlenül előtte áll. Valamint a név, hely, időpont orrvérzésig legyen elismételve, az anyag végén pedig KÖTELEZŐEN! Mert a hallgató, ha valamit nem ért, netán nem is hallott, nem tud visszalapozni, hogy utánanézzen. A hallgató, mint neve is mutatja, nem olvasó, ugyebár, drága elvtársaim. Lábaköziné nem úgy lett a maxima névadója, hogy ily tömör rádiós nyelven írt, éppen ellenkezőleg. Lábaköziné a 60-as évek elején technikus volt, de riporter szeretett volna lenni, mindegyre próbálkozott. Benyújtott írásait mintha egy széplelkű, de a magyar szintaxis útvesztőiben rendre eltévedő vidéki postáskisasszony alkotta volna.

1984 végén ott, az amerikai konzulátus hermetikusan lezárt irodájában pontosan betartottam a Lábaköziné-maximát. Körmölés közben azonban ugyanolyan pontosan tudtam, hogy hiába írok tömör, jól olvasható, alanyt állítmánnyal, igeidőt a határozószóéval egyeztetett magyar mondatokat, ha az angol szövegben sok kifejezést nem értek. Mi a fene lehet az a „check and balance”? Hogy nem bankcsekk és egyensúlyérzék, azt biztosra vettem. (Ma sem tudnám szabatosan lefordítani, de egy angol nyelven politizáló beszélgetés során könnyedén tudnám használni, sejtve inkább, mint tudva, hogy a kormány áttekinthetősége, ellenőrizhetősége, mai neologizmussal átvilágíthatósága, amiről esik a szó.) Kezdtem ideges lenni. Aztán néhány sorral lejjebb lettem is. Ki az a runnig mate, akit az elnökválasztási kampányról szóló pár soros hír kétszer is emlegetett?! Tudtam, hogy running mondjuk futó, mate mondjuk társ, de azt még inkább tudtam, lehetetlen, hogy azt kellene közölnöm Amerika Hangja magyarországi hallgatóival, hogy az esetleges jövendő elnököt elhagyta a szeretője. (Ma már tudom: runnig mate az, akit az elnökségért kampányoló jelölt megválasztása esetén maga mellé venne alelnöknek.) A második feladatnál elhatározom, hogy feladom. Második feladatnak ugyanis azt választhattam volna, hogy lefordítok egy űrhajózási vagy egy bankügyleti kommentárt. Amikből, ha magyarul olvasom, sem értek egy szót sem. Kopogtattam a kulcsra zárt ajtón. Nem jött senki. Kínomban kiválasztottam az egyiket, már sejtelmem sincs, melyiket. Szerencsémre a kommentár fordításához oda volt írva, hogy „szabadon”, aminek megörültem, és boldogan mindent kihagytam, amiről biztosan tudtam, hogy nem tudom. Attól viszont elszállt az örömöm, hogy meg volt szabva, miszerint a magyar verzióm nem haladhatja majd meg mikrofonba olvastában a 3 percet. A 12-es méretű betűvel, dupla sorközzel, soronként 60 leütéssel teleírt A4-es oldalt - zsurnaliszta szlengben flekket – úgy rémlett, annak idején a Magyar Rádiónál 3 percben számoltuk. Biztos persze nem voltam benne: akkor már vagy két évtizede nem kellett műsoridőt kalkulálnom. Abban azonban holt biztosnak véltem magam, hogy képtelenség lett volna a nagyméretű kockás lapokra kézzel írt soraimat beidőzni. Már csak félárbócra eresztve dolgoztam, úgyis elbuktat Takács, ennyire már ő sem lehet „tárgyilagos”. Végre jött az utolsó írásbeli feladat: írjak egy ugyancsak 3 percnél nem hosszabb tudósítást általam választott témakörben. Ettől ugyan nem várhattam összes előző balgaságaim kompenzálását, de ezt legalább szívesen írtam meg. Ha már az ajtón kimenni nem tudtam. A dinner theatert, ezt az Európában akkor ismeretlen vendéglátásba oltott szórakoztatóipart tettem meg tudósításom tárgyául. Megírtam, hogy az efféle műintézetekben a műsort egyazon teremben, egyazon széken ülő vendégnek abszolválja a társulat, amelynek tagjai előbb felszolgálók, majd színészek. Jeleztem, hogy először Kanadában találkoztam a műfajjal, de ott minden dinner theatre a városok színházi negyedében, a kőszínházak szomszédságában működik, míg Amerikában a dinner theater a kertvárosok specialitása. És gondoltam, tárgyilagos elbírálóm értékelni fogja, hogy tudtam: a színház szó Kanadában (akárcsak Angliában) theatre, míg Amerikában theater. Nem értékelte. Néhány hónappal később, amikor Takács már sokszorosan megbánta, hogy meghívott, az is szerepelt hibalajstromomon, hogy figyelmetlen, kapkodó, következetlen stb vagyok, még olyan szövegben is, amit „állítólag jól ismert témában” írok, helyesírási hibákat követek el, pl. a theater szót képes vagyok theatre-nek írni.

Vizsgadolgozatom ugyanis azzal fejeztem be - ma már azt mondanám: jókora tapintatlansággal - hogy míg a kanadai dinner theatre mindig metropolisaik belvárosában található, addig Amerikában a dinner theater a nagyvárosokat körbekerítő negyedekben áll, s így ezek a vendéglőbe oltott színházak létükkel kicsit lakhatóbbá teszik a kertvárosok összkomfortos iszonyatát. (Takács nem tudta, amit minden angolul tanuló az első hónapokban megtanul: hogy míg Kanada a brit nemzetközösség része, s mint ilyen az úgynevezett Queen's English helyesírását használja, addig déli szomszédja nemcsak alkotmányában, törvényeiben, de helyesírásában is függetlenítette magát az elhagyott anyaországtól, megteremtve a világ szótáraiban U.S. English nlven jegyzett, sokban egyszerűsített ortográfiáját.) Mint fentebb írtam: negint kopogtam, most már nyomatékosabban. Végre jött a...majdnem azt mondtam börtönőr, tőle tudtam meg, hogy rekordidő alatt, a rendelkezésemre álló X óra helyett annak felében készültem el. Átvitt egy stúdiószobába, ahol hosszan elmagyarázta, hogy majd fel kell olvasnom előbb a híreimet, majd a két dolgozatomat, a kötelezőt meg a szabadon választottat. A stúdióban ülő hangmérnök ugyancsak hosszasan magyarázta, melyik a mikrofon, szép egyenletesen abba olvassak bele, ne izguljak, először is, mert lehetőségem van anyagomat a felvétel előtt többször is elolvasni. A híreket nem olvastam el, nem volt rá szükség, elvégre én fogalmaztam kevés idővel előbb, csak nem sülök bele saját szavaim kiejtésébe, de a két tudósítást át-meg átolvastam és addig húztam belőle, amíg mindkettő belefért a megadott három percbe. A vizsgám tisztaságának biztosítására kinevezett úr stopperje a felvétel végén két perc ötvennyolc másodpercet mutatott. Jól megnézte, aztán rám pillantott, majd megcsóválta a fejét. Akkortól számítható felismerésem: nemigen értem az amerikai lelket. Ugyanis nem tudtam megállapítani, hogy fejcsóválása elismerést jelent-e a pontos idő miatt vagy rosszallást, amiért valami trükkel kijátszottam éberségét, és meg nem engedett módon feleltem meg a kívánalomnak. Ez a bizonytalan kicsengésű kis jelenet az elkövetkező hónapokban újra és újra eszembe jutott. De ezzel se vágjunk a történések elébe.

Néhány hét múlva postán megkaptam a VOA személyzeti osztálya levelét, miszerint felvettek international broadcaster - nemzetközi rádiós?! – beosztásban. Sorokkal alább tisztázódott, hogy magyar nyelven leszek nemzetközi, ilyen és ilyen fizetési kategóriában, aminek US dollár ellenértéke ennyi meg ennyi. Torontóból nézve nagyon soknak tűnt, de tájékozottabb kanadaiak biztosítottak, hogy nem ugrálhatok belőle, mert az amerikai dollár ugyan papírforma szerint többet ér a kanadainál, de a torontói árak lényegesen alacsonyabbak a washingtoni áraknál. Nem tudtak rám ijeszteni. Bár akkor már egy évtizede nem éltem Rómában, még mindig minden árat az ottaniakkal vetettem össze, és az olasz lírában fizetett honoráriumaimhoz képest az amerikai dollárban kapott fizetésemet krőzusinak találtam, kiváltképp beleszámítva, hogy ezt az összeget, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, azaz vakáció, netán betegség miatt nem dolgoztam volna, akkor is kéthetenként kezemhez kapom. Ezt én, az egész addigi életemben szabadúszóként dolgozó még akkor is csodálatosnak tekintettem volna, ha Amerika Hangja történetesen sokkal kevesebbet ígér.

Rövid idővel később Takács telefonált. Az alább rekonstruált beszélgetés hitelességéért ugyan garantálok, de nem merem állítani, hogy minden szó valóban pontosan így, de főleg, hogy akkor, ama első – és egyetlen? vagy későbbi, netán többszöri? – telefonbeszélgetésünkkor hangzott el. Lehetséges, hogy egyik-másik részletet később, személyesen hallottam tőle. (Nincs hol utánanéznem: múltam valamennyi VOA-val kapcsolatos feljegyzését, mint már említettem, megsemmisítettem.) Takács először is gratulált, közölte, hogy őszintén örül washingtoni érkezésemnek, de aztán nagy hahotázás közben idézte néhány hírfordítási gyöngyszemetemet - amint később egyik új kollégánk nevezte az általa csokorba gyűjtött bakijainkat, míg csak Takács egy nap dühösen le nem tépte az íróasztala mellé rajzszögezett „faliújságot” azzal, hogy nem tűri, hogy „egy jött-ment idegen” mocskolja kollégáit.” Ebből a kis esetből, ha fülem lett volna a hallásra, tanulhatok, de nem volt. Erről is m.f.) Mi nevette meg Takácsot? Például hogy a death row kifejezést, amivel azt a helyet jelölte a hír, ahol a halálra ítélt várja be a kivégzést, kényszerzárkának fordítottam. „Van ugyanis zárka, amibe saját elhatározásából vonul be egy szabad ország szabad állampolgára” mondtam Takácsnak később, bizonyítva, hogy van öniróniám. Ám Takács hirtelen elkomorulva megjegyezte, miszerint azon ő is megütközött, hogy a vice president címet alelnök helyett elnökhelyettesnek fordítottam. Ha nem ő az a tárgyilagos bíráló, magyarázta, ezeken a banánhéjjakon könnyen elcsúszhattam volna. Mert tényleg káprázatos apolitikusságot árulnak el soraim, dörögte, holott Amerika Hangjánál semmi igazán nem fontos, csak a politika. Nem tudtam megszólalni. Idegesen azt mérlegeltem, hogy talán hálálkodást vár. Ha várt, képtelen voltam megtenni, mert mindent inkább szerettem volna, mint főnöki protekcióval dolgozni egy helyen, amely, ha olyan, mint hallom, valóban nem nekem való. Idegességemet Takács újabb hahotája oszlatta el: „Na de a fene akarja magát hírfordítónak használni! Ott van erre az egész tisztelt magyar osztály. Azonban interjút készíteni egyetlen nagyra becsült munkatársam sem tud!” (Ami, munkába lépésem után kevéssel kiderült, cseppet sem volt igaz. A magyar osztályon dolgozott egy magas, sovány, rettenetesen nehéz természetű nő, akit később magamban elkereszteltem a Rémnek (az is lehet, hogy a Szörnynek, nem tudok volt kollégáimnál utána érdeklődni, mert csak és kizárólag magamban neveztem Rémnek. Vagy Szörnynek. Lehet, hogy majd ebben az írásban hol így, hol úgy említem.). Ez a kollégám időről időre világhírű hollywoodi filmcsillagokkal készített telefoninterjút, amik ha rosszak is lettek volna - nem voltak! –általuk akkor is valamennyiünk fölé emelkedett, mert a jó zsurnalisztát a nem-jótól legbiztosabban kapcsolatai különböztetik meg. Valamennyi volt washingtoni kollégám közül ő az egyetlen, aki ma is zsurnaliszta, nem is akármilyen). Beszélgetésünk eme pontján Takács jókedve megint elkomorult. Sötét hangon mondta, hogy az egyik hírbe beleírtam valami magyarázó félmondatot. „Stréberkedni pedig nemhogy nem kell, de egyenesen tilos. TILOS! Érti? Ha egy angol szöveg nem elég világos, azért tartsa hátát az angol szöveget keze alól kiengedő, az international bradcastereknél sokkal többet kereső amerikai hírszerkesztő. Már ha észreveszi a marhaságot.” Az pedig még a tilosnál is tilosabb, tudtam meg, hogy ha élőadásban találom szemben magamat valamely kollégám szövegében egy ilyen „marhasággal”, ott azon egy vesszőt is változtassak. „A VOA egyik legszigorúbb parancsa: Never edit on air! Ha az utolsó magyar királyról az áll az angolból fordított magyar szövegben, hogy Árpád házi Szent István volt, akkor azt olvassa be.” Azt hiszem, növekvő feszültségem ellenére is elröhhintettem magam. „Ha azt hiszi, hogy most viccelek, téved. Ilyen és ehhez hasonló sületlenségek naponta hemzsegnek a központi hírszerkesztésből érkező angol nyelvű sárga slejfniken, és sem kedves kollégái, sem nagyra becsült helyetteseim nem figyelnek oda, amire figyelniük kellene.” (Az Internet előtti ántivilágban telefaxon jöttek az idegen nyelvű osztályokra az amerikai főszerkesztőség méteres, sárga, perforált szélű papírkígyói a fordításra ajánlott anyagokkal és a leadni kötelező írásokkal. Kötelező volt például a híreken kívül naponta egy politikai kommentár, „amely az amerikai kormány álláspontját tükrözi”, mint azt elébe kellett mondani. A többi írásból a mindenkori napos szerkesztő válogatta ki, mit veszünk be adásainkba mi, a lenézett idegenlégiósok, majd osztotta szét a magyar osztály tagjai között a fordítani való sárga slejfniket.) „Drága amerikai barátaink azok, amik: amerikaiak” jelentette ki Takács ama első (?) telefonbeszélgetés során „és ezzel mindent megmondtam.” Némán tátogtam a vonal másik végén. Valószínűleg megérezte, hogy mégsem mindent mondhatott meg, mert váratlanul és bevezető nélkül elmesélt egy viccet, amit azóta sokszor, sokaknak elmeséltem én is. A kis történet tömören pontos képet fest az amerikai kormányról, elképesztő hatékonyságáról és a vele párhuzamos dermesztő naivitásáról.

A Takácstól hallott vicc valahogy így szól. Egy hideg téli éjszaka kopogtatnak a nagy szovjet tajga egy kis falujának utolsó kunyhójának jégvirágos fortocskáján. Kinéz rajta egy öregasszony. Vadidegen fiatal férfit lát, aki udvariasan köszönti, és nevén szólítja: Másenyka néni. Majd magyarázni kezdi, hogy ő annak az X évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt Iván Ivanovicsnak a fia, most jött az irkucki vonattal, csak reggel érkezik a csatlakozása, nem akarta a restiben bevárni, fáradt, éhes, fázik, is, bejöhetne-e? Az öregasszony készségesen beengedi, leülteti a kemence padkájára, forró teát ad neki, egy szelet kicsit száradt kenyeret is sikerül összekotornia egy fiókból. A férfi közben egyre csak beszél. Hogy apját a gulágra vitték, sosem tért vissza, anyja is meghalt, őt állami árvaházban nevelték, ő is ült már börtönben, az apja bűnéért, bár nem is mondták, mi volt az. És kérdezősködött, kérdezősködött a falubeliekről. Mi lett Szergej Szergejeviccsel, apja régi kocsmai barátjával, akit felrúgott a ló 1942-ben? És Irina nénivel mi lett, Másenyka néni nővérével, aki 54-ben leesett a körtefáról? És…? Az öregasszony félbeszakítja, pironkodva bevallja, hogy majd leragad a szeme, s ajánlja a fiatalembernek, aludjon ő is a padkán, aztán majd reggel folytatják, ha lesz rá idő. Úgy is lett. Reggel, mire az öreg Másenyka felébredt, a fiatalember már friss vizet tett a szamovárba, még ő kínálta szállásadóját. Míg kortyolgatják a teát, a fiatalember további falubelieket említ. Hogy még a drága papától hallotta, Dunnyuskának az egyik tehene egyszer kútba fulladt; meg hogy Dunnyuska bátyját valaki látta Berlin alatt; a tovaris Hoszúlábnak csúfolt tanítóról meg tudta, hogy nyolcévi kényszermunka után épp azon a napon kapott a szívéhez és halt meg, amikor kilépett a tábor kapuján, hogy hazatérjen. „Na, nem karatyolok tovább, Másenyka néni” mondta, „járok egyet a faluban, vonatindulásig még meglátogathatok másokat is.” „Hát, azt, édes fiam, nem nagyon ajánlanám” mondta az öregasszony, „gyanakvóak errefelé a népek.” „Gyanakvóak? De hiszen jól ismerem magát, meg vagy egy tucat más falubelinek is tudom a nevét, történetét, olyan pufajkát hordok, mint ők, úgy beszélem a mi szép orosz nyelvünket, mint ők…!” „Az már igaz” mondta az öregasszony, „csakhogy mifelénk, édes fiam, senki soha még nem látott négert.”

Elképedtem. Ezt a viccet az amerikai kormány egy vezető beosztásban lévő tisztviselője mondta egy külföldinek? Takács akkor tizenhat élve vezette a magyar osztályt. Szidta Amerikát? Engem akart beugratni, hogy én szidjam? Nem is igen mertem nevetni. Amikor zavarodottan beszámoltam a történtekről férjemnek, ő bezzeg nagyot nevetett. „Hát ez Amerika! Ez a valódi demokrácia! Még van mit fejlődnünk, hogy szemrebbenés nélkül kifigurázzunk valamit, ami arra érdemes. Takács bizonyára ugyanilyen nyíltan dicséri majd a rendszert, amikor az dicséretre érdemesül, és nem fogja jellemtelen fráternek érezni magát, mint tenné egy európai művész, ha kormánypárti kijelentést tett. Adj hálát a sorsnak, hogy ilyen világba kerülünk, ránk fér.” Megnyugodtam, hálát adtam. Akkor még nem tudtam, Takács hányszor tud később még elképeszteni, elbizonytalanítani. Először alig néhány héttel később tette, amikor, mint az úzus diktálta, engedélyeztetésre az orra alá dugtam következő kiszemelt interjúalanyom nevét: Andre Kertészt, az évtizedek óta New Yorkban élő világhírű magyar fotóművészt akartam telefonon meginterjúvolni. Torontóban ismertem meg, egy verniszázson. A kiállítás plakátján az a képe volt látható, ami az alig ismert ifjú párizsi magyar fotóst egycsapásra a világhírbe röpítette: egy kereveten szép, fiatal nő tekeredett fura, egyiptomi sírrajzokat – vagy Picasso békegalambját? – idéző kétdimenziósságban. „Magda the Dancer” a fotó címe, mondta Kertész, amikor meghallotta a nevem, majd ő, aki keze remegése miatt már nem szerette valódi képeit sem szignálni, rákanyarította nevét a plakát megvehető példányai egyikére. Vagyis bízhattam benne, hogy nem leszek neki vadidegen, amikor majd felhívom és felkérem egy beszélgetésre, meg abban is, hogy ez a kis epizód megteremt majd köztünk annyi intimitást, ami egy jó beszélgetéshez szükséges. „Komcsikat nem hozunk Amerika Hangja mikrofonja elé” dobta vissza Takács aláíratlanul az odanyújtott papírom, és máris visszasüppedt az elébe teregetett újság olvasásába. Később egy kollégámnak, fülem hallatára ugyanígy minősítette a karmester Doráti Antalt, a wasingtoni National Orchestra évekig tisztelt, megbecsült vezetőjét. Nem tudtam, hogyan kerültek ezek a szerintem kifogástalan pedigréjű művészek a Takács fekete, pardon, vörös listájára. Ha tudtam volna, nem provokálom közismerten hirtelen természetű, basáskodó főnökömet. (Itt zárójelben érdekes lehet elmondanom valamit, ami sokkal később esett meg, amikor már egyikünk sem dolgozott Amerika Hangjánál. A Kertészt, Dorátit lekomcsizó Takács a magyar rendszerváltozás utáni első szabad választások alkalmával a reformkommunista Pozsgai elvtárs kampányfőnöke lett. Ha igaz. Az emberek sokat beszélnek és én kevés Takáccsal kapcsolatos hírnek akarnék valaha is utána nézni. De ez még 1985-ös őszi munkába állásomtól messze volt.)

Ezerkilencszáznyolcvanöt tavaszán folytatott telefonbeszélgetésünket postai küldemények követték, amik Takács viccének elejét, az amerikai efficiencyt igazolták. A szótári „hatékonyság” cseppet sem tükrözi azt a lenyűgözően részletes és imponálóan világosra fogalmazott anyagot, amit Amerika Hangja személyzeti osztálya állított össze és küldött ki minden belépni készülő, külhonból érkező munkatársnak. Megtudtam belőle az első elnök, Washington nevét viselő főváros történetét attól a pillanattól, hogy egy jókora mocsár helyére megterveztette azt hadseregének építészmérnöki diplomával rendelkező,francia tisztjével, Pierre L’Enfant-nal, és bár megálmodott fővárosa anyagi okból csak jóval halála után épült fel, nevét őrzi az Amerika Hangja melletti L’Enfant – az 56-os magyaroknak Elefánt – Plaza metróállomás, valamint szomszédságában egy sehonnan sehová vezető széles és teljesen halott sugárúton a Hotel L’Enfant. Megtudtam, hogy a washingtoniak városukat többnyire csak the District néven emlegetik, vagy rövidebben D. C.-nek (díszínek), ami a postai címekben a Washington szót követő vessző után áll, mert – így a személyzeti osztálytól kapott tájékoztató – „minden amerikai helységnév után fel kell tüntetni az államot jelző rövidítést.” A főváros neve utáni két betű a District of Columbia állam rövidítése, ami azonban ebben az esetben fiktív, mivel ilyen állam nincs, a főváros ugyanis „városállam”, amelynek területét Maryland – MA - államéból hasították ki, és semelyik közigazgatási egységhez nem tartozik. Ebből – ezt is az egyik személyzeti osztályi szövegben olvastam – egy nem betervezett rossz is következik, nevezetesen az, hogy D.C. nem lévén valódi állam, nem küldhet a szenátusba, mint a többi államok, két szenátort, érdekeit tehát nincs, aki ott képviselje. Ennek ellenére a fővárosi lapokban rendszeresen olvasható, mit mondott a Capitolban az egyik vagy a másik washingtoni szenátor. Ők ugyanis a Csendes-óceán partján található Washington nevű állam küldöttei, amely állam az előbb említett vessző után WA formában áll az állam fővárosa, Seattle, és valamennyi többi településének, neve után… A vaskos paksaméták ismertették jövendő otthonom negyedeit is. Hogy melyikben milyen lakáslehetőségek vannak. Hol milyen ár-ollója van a bérleménynek vagy, ami amerikai szemmel nézve az egyedül elfogadható, a vételnek. Melyik negyednek mi az előnye-hátránya, első helyen jelezve, hol vannak jó iskolák és hol kevésbé jók. Utóbbi, mármint az iskolák minősége, olyan szőrmentén fogalmazva, hogy egyetlen másodpercig sem gyanítottam, hogy az eufémikusan „nem olyan jó” iskolák a feketék lakta negyedekben találhatók. Honnan tudhattam volna, hogy az inner city kifejezés - amit balga magyar fejemmel belvárosnak értelmeztem - semmitlen semmiben nem hasonlít a világ többi városainak luxusüzletekkel, luxusszállodákkal, történelmi műemlékekkel teli, turistáktól látogatott szívéhez. Az inner city (tulajdonképpen többes számban, cityk formában kellene használni, mert nem egyetlen blokk, hanem jó néhány lehangoló külsejű és libabőrösítőn veszélyes konglomerátum található Washington belső kerületeiben; némelyik a város legszívében, az útikönyvekben ajánlgatott látnivalóktól, például magától a Fehér Háztól kőhajításnyira. Az inner cityk lakóinak többsége munkanélküli vagy egyéb szociális segélyeken élő személy, esetleg munkára nem hajlandó, arra szellemi-fizikai állapota miatt nem is alkalmas, a civilizált világ peremén kívülre szakadt pária, aki nyáron híd alatt lakik, télen pedig a nagy irodaházak vagy kormányzási épületek fűtési rendszeréből a járdára hömpölygő fáradt gőzt kiszuszogó rácsok fölött. Hogy ezek mind feketék, annak egyetlen oka, hogy a négerek 19. századi – alaposan megkésett! - felszabadítása után a felszabadításnak cseppet sem örülő déli ültetvényesek elől északra menekültek a volt rabszolgák, jó részük érthetően a szövetségi kormány fővárosába, remélve, hogy ha valahol, akkor itt, a törvényhozók városában majd csak érvényesíthetik törvénybe foglalt jogaikat. Sajnos, nem elég a jog, kell hozzá a törvény előtt egyenlőknek születési körülményeikből kifolyólagos hátrányainak felszámolása. Ez pedig sokkal nehezebb, mint szép törvényeket fogalmazni. Hiszem, hogy Lincoln elnök sem lepődött meg, amikor látta, mennyire nem sikerült neki a rabszolgák felszabadítása. Én azonban nagyon is meglepődtem, amikor később a saját bőrömön tapasztaltam meg a tényt, akkor, amikor megláttam, hogy a sok belvárosi „külváros”, az inner city lakói kizárólag négerek, és majdnem kizárólag munkanélküliek. Csak sokkal később tudtam meg, hogy akad köztük fehérember is, akit white trashnek, azaz fehér szemétnek neveznek. Amit még sokkal később tudtam meg és még ennél az esélyegyenlőtlenségnél is jobban meglepett, hogy nem minden inner cityben lakó fehér, de még nem is minden néger trash, azaz munkakerülő, ingyenélő „szemét”: a belvárosi nyomornegyedekben sok a working poor, a dolgozó szegény. Ők képviselik az amerikai társadalom legszánandóbb rétegét. Akik boldogan menekülnének a szörnyűséges gettókból, de filléres keresetük az élelmezésüket is alig fedezi, nem hogy egy tisztább, biztonságosabb negyednek akár legolcsóbb, legkisebb, komforttalan zugát fedezni tudnák. Ugyanis miután a liberális sajtó addig piszkálta az ún. slum lordokat, az inner cityk lakásnak alig nevezhető bérleményeinek háziurait, míg azok sorra felújították, aztán természetesen és jogosan jól megemelték kiadó lakásaik bérét. Minek nyomán eltűnt néhány, mondhatni sok, szemet szúró nyomortanya: a negyed dzsentrifikálódott, ahogy amerikaiul mondják, a lakható, de még nem pedigrés című ingatlanokba feltörekvő fiatalok és bohémok költöztek, akik egy-két éven belül odáig csinosították otthonaikat, hogy a tulajdonosok kedvet kaptak további „ránctalanításra”, minek utána mars ki fiatalok, mars ki bohémek, és jöhet a jó pénzű, igényes felsőbb középosztály, hogy nyomukban váljék a nem szeplőtlen hírű negyedből makulátlan presztízs-ingatlan. Hiába mutatja az északi szomszéd, Kanada, hogyan kerülhető el a kis keresetűek vagy önhibájukon kívül munkaképtelenek gettóba kényszerítése, például azzal, hogy … De nem erről óhajtok én itt és most értekezni, hanem életem harmadik újrakezdéséről.

Amerika Hangja az útikalauzokban központi helyet elfoglaló kormányzási negyed szívében, a Mall szegélyén áll. A Mall (ami ezúttal nem bevásárlóközpont, hanem hatalmas, több kilométer hosszú-széles fű-téglalap, kicsit a budapesti Margitsziget, kicsit a New York-i Central Park. Mindkettőtől elsősorban megkülönbözteti , hogy tízegynéhány világhírű múzeum szegélyezi. A VOA tömbjétől keletre, gyalogtávolságra a „demokratikus világ szíve” néven emlegetett Capitol, az amerikai parlament zárja a pázsitot, míg a nyugati végen a Lincoln emlékmű (az athéni Parthenont idéző konstrukció karcsú oszlopai mögötti térben található a rabszolgákat felszabadító elnök több méter magas, ülő szobra: márvány alakjára éppen rálát mindenkori utóda az elnöki rezidenciából, a Fehér Házból. Talán emlékeztetőül, hogy az elnökséggel járó munkaköri bántalmak közé besorolható a lelövődés is. Abraham Lincolnnal egy orvlövész végzett az ugyancsak közelben található, máig működő Ford Theatre egyik előadása alatt. (És most álljon itt, amit fentebb megpedzettem: ha az angol „színház” szó az intézmény nevében szerepel, akkor angolosan, ha tetszik, régiesen, elegánsabban theatre-nek írják, ha egyszerű főnév, akkor a pragmatikus US English helyesírás szablyai szerint az „e” ott van, ahol ejtődik, tehát „theater”.) Lincoln emlékművén túl található a méltán világhíres vietnámi emlékmű (és három másik, lényegesen kevésbé „műbb” háborús emlék: nem tudni, milyen céllal. Hogy kedvet csináljon az elnöknek, aki egyben a hadsereg feje is a háborúzáshoz vagy hogy éppenséggel kedvét vegye tőle?)

Vagyis Amerika Hangja olyan szomszédokkal büszkélkedhet, amelyeket a világ minden táján legalább fényképről ismernek. Nos, ennek az útikalauz-negyednek legközelebbi lakónegyedébe költöztem Torontóból, a VOA személyzeti osztályának brosúrája ellenére is teljességgel tájékozatlan - családommal.

Munkahelyemtől kellemes negyedórás sétányira találtunk egy kedvünkre való lakóparkot. Bár ezt a kifejezést Amerikában nem ismerik. Kezdetben volt a kurtán complexnek nevezett, családi sorházakat és emeletes szalagépületeket közös uszodával, teniszpályával, fitness centerrel, sokfős vendéglátásra való party roommal, mélygarázzsal, mindenféle javításra felkészült mesterember-központtal ellátott condominium, társas tulajdon. Ilyen volt a miénk is. De manapság van már rongyrázóbb változata, a gated community, amely körbekerítve, biztonsági őrökkel, kamerákkal és a legigényesebb szállodák szolgáltatásait biztosító, a külvilágot hermetikusan kizáró személyzettel ellátott szuperingatlan. Nos, a mi complexünk nem volt ilyen flancos, de egy okból kifolyólag mégis említésre méltó lakcím: az amerikai főváros egyik építészeti érdekességeként tartják számon. A több townhous-ból és egy highrise-ból álló 400 lakóegységet tartalmazó házkomplexust Frank Lloyd Wright texasi irodája tervezte, az 1960-as évek elején. Washingtonra jellemző, hogy az angol királyságot forradalommal-vérrel magáról lerázó új Amerika polgárai magánhasználatukra hagyománytisztelő – brit hagyományt tisztelő! – házakat építtettek kezdetben, és utánoznak máig. A Queen Anne és a King George stílus oszlopos, lépcsős, timpanonos és más funkciótlan díszítőelemeket fitogtató otthonok között fehér holló a Frank Lloyd Wright derékszöget, dísztelen felületeket, teuton racionalitást imádó, arrafelé klasszikus modernnek nevezett Riverpark nevű ház-együttese. Utcánk egyik végében a méltóságteljes Potomac hömpölygött, hátán a Washington marina több tucat jachttal, mellette az amerikai színházi élet egyik szentélye, az Arena Stage és annak oldalában két agency, kormányhivatal (mindkettőt a National Gallery of Art keleti szárnyát és a párizsi Louvre belső udvarának üvegpiramisát tervező I. M. Pei tervezte). Mindezt az ingatlanközvetítő lelkesen elsorolta, hozzátéve, ki mindenki lakik körülöttünk: kongresszusi képviselők, szenátorok, államhivatalnok, sőt itt található az a penthouse, vagyis tetőteraszos luxus-rezidencia - tulajdonképpen ezzel kezdte az ügynök! – ahol szenátor korában az elnökjelölt Hubert Humphrey lakott.

Soha nem gondoltuk volna, hogy ide majd sötétedés után nem ajánlatos gyalogosan hazajönni, még a rövid saroknyira lévő metrómegállótól sem. Igaz, a negyedünknek alig akadt lakója, aki használta volna a metrót. Kollégáim, akik valamennyien le akartak beszélni arról, hogy D.C.-ben béreljünk, majd később vegyünk házat, nevetek rajtunk, hogy amerikai mértékkel mérve babaházat vásároltunk a belvárosban ugyanannyiért, amiért nekik a Washingtont körülölelő zöldövezetben több és tágasabb szobás, sokkal nagyobb kertes otthonuk van. Én meg nevettem kollégáimon, hogy ők - kettő kivételével - naponta legalább 45 percet autóznak a munkahelyükre és ugyanannyit hazafelé. Rosszabb forgalmú napokon utazásuk elhúzódhatott ennek duplájára is. Később, amikor jobban megismertem életformájukat, az amerikai suburban way of living szerintem testet-lelket elsatnyító, minden kényelme ellenére szánalmas életformáját, már nem nevettem, szánakoztam. Az autózás, túl a napi országúti vegzatúrán, igencsak költséges. Nem is annyira a benzin, de a parkolás miatt; ez az, amiért legtöbben poolban jöttek, vagyis az azonos körletből érkezők egy ponton találkoznak és onnan már csak egyikük kocsiján hajtanak tovább a VOA épületéhez legközelebb eső parkolóig. Munkaidejük végeztével valamennyien rohantak a kocsihoz, nehogy megvárakoztassák a pool többi tagját, akik, ha türelmetlenségükben otthagyják őket, csak nagy nehézségek árán jutottak volna haza: az egyébként gyönyörű, ízléses, kényelmes, ápolt metro távolról sem érinti az összes kertvárost, és amelyiket érinti is, oda is ritkán jár, valamint elképesztő drága, még ha bérlettel járjon is valaki.

Munkaidőnk végeztével én tizenöt perc múlva odahaza voltam, további öt perc múlva - amikor kollégáim még a D.C.-t Virginia államtól elválasztó, ablakomból jól látható híd közepéig sem értek - már be is ugrottam a lakópark fürdőmedencéjébe. Kollégáim gyakran éreztették, hogy lenéznek, mert „fekák” (helyi magyar zsargon a négerre, amely szó Amerikában kiejthetetlen) közelében lakom. Ezen kezdetben nagyon meglepődtem. Már mint azon, hogy miképp felejthették el, hogy az általuk lenézett negyedben találhatók a műemlékek, amelyek turisták millióit vonzzák a világ minden tájáról… Később megdöbbenve vettem észre, hogy kollégáim, akik a magyar osztály ablakain túl például a Mall szélén álló, káprázatos űrkutatási anyagot tartalmazó Air and Space múzeumot, s azon túl a National Gallery of Art önmagában is nemzeti műalkotásnak tetsző épületét láthattak, ám haalig ismerték belülről, a távolabb található múzeumokban valószínűleg soha nem jártak, Tőlem, a valamennyiüknél később érkezettől hallották először, hogy a National Gallery of Art modern szárnyában van egy gyönyörű, rendkívül kényelmes, ötszáz fős mozi, s abban hétvégéken ingyen láthatók a világ filmművészetének legremekebb remekművei, érdekesnél érdekesebb tematikai csoportosításban. Férjem és én kisvártatva törzsvendégek lettünk a NGA-ban.

Ezzel a múzeumi mozival kezdődött igen színes és rövid idő alatt szépen kiszélesedett washingtoni baráti köröm. Megérkezésünk után kevéssel néhány egymást követő hétvégén Luchino Visconti minden fontos filmjének kronológiai sorrendben történő vetítéséről olvastam az ingyenes Citypaper lapjain. Természetesen elmentünk. A teremben mindenfelé olaszul beszéltek. Mellettünk egy velük azonos korúnak tűnő olasz pár ült. Vastag akcentusos angolsággal megszólítottak, hogy mi milyen nyelven beszélünk. Olaszul válaszoltam, hogy magyarok vagyunk. Lelkesedés, hátlapogatás, puskásozás, mert minden olasz focirajongó. És operabarát, így aztán mikor megtudták, hogy férjem operaénekes és a családban ő a szakács, azonnal meghívatták magukat hozzánk magyaros vacsorára. Aztán mikor kiderült, hogy én Amerika Hangja munkatára vagyok és ők mindketten újságírók –Bruno Marolo az olasz távirati iroda, az ANSA vezetője, felesége, Mariuccia a milánói Il Giornale tudósítója - rögvest meginvitáltak egy olasz visszavágóra, ahol a valóban jóféle olasz ételeken túl a washingtoni olaszok legérdekesebbjeihez lehetett szerencsénk. Volt köztük két magyar születésű is. Az elsőről Bruno és Mariuccia ezt eladdig nem is sejtette, tőlünk tudta meg. Oláh Gábornak, a Watergate palotában működő, kezdetben vatikáni tulajdonban lévő szálloda volt igazgatójának édesanyja és felesége volt olasz. Gábor – olaszul és amerikaiul véghangsúlyosan Gabór”, mint az a bizonyos Zsazsa - évtizedek óta velünk beszélt először magyarul. Szinte hibátlanul. A második magyarnak született olasz ismerősöm Annamaria, utolsó washingtoni éveim olasz nagykövetének felesége volt. A háború után Magyarországról Dél-Amerikába került, onnan Párizsba hazája kultúrattaséjának, ott ismerte meg a szicíliai származású Salleo urat, az olasz konzulátus akkoriban még legalacsonyabb rangú diplomatáját. Nem tudom, Annamaria kivel, mikor, hol gyakorolta, ha gyakorolta anyanyelvét, de még levelet is tudott írni, helyesírási hiba nélkül.

Tizenegy évvel később, 1996-ban egy NGA-vetítés után ismeretlenül megszólítottam a filmek előtt mindig megjelenő, a teremben ülőknek minden alkalommal szerényen bemutatkozó Peggy Parsonst, a filmműsorok kurátorát, és ennek köszönhetően ismét új ágat hajtott Budapesten kezdődött zsurnaliszta pályám. Elmondtam a komoly, addig soha mosolyogni nem láttam, mégis valamiképp bizalomgerjesztőn kedves fiatal nőnek, hogy magyar rádiós vagyok, de több mint egy évtizedig Rómában éltem, és mint minden római, szenvedélyesen szeretem a filmművészetet. Ő meg elmondta, hogy hű de jó, mert évekkel ezelőtt megismert egy különös magyar fickót, csodás naiv képeket festett, korán sírba vitték nehéz körülményei, és ő missziójának tekinti, hogy valamely magyar múzeumnak, képcsarnoknak eljuttassa nála őrzött képeit. Tudok segíteni? Mondtam, talán, de előbb, most, hogy hármas évfordulója lesz a magyaroknak – 1996-ban ünnepli Magyarország ezerik születésnapját, míg kereken 100 éve, 1896-ban kezdődött a nagyobb volumenű magyar bevándorlás (amikor kitántorgott Amerikába az a bizonyos másfélmillió emberünk), és ugyancsak 100 éve készült az első magyar film: mindezek apropóján szívesen összeállítanék egy válogatást az eltelt évszázad magyar filmterméséből. A kutyafuttában való bemutatkozás után összeállítottam egy tizenkét magyar filmből álló retrospektívet. A sorozat négy hétvégét töltött meg az NGA mozijában. A magyar osztály tagjai, akik jobbára csak a város két napilapja politikai híreit olvasták, a magyar film washingtoni hónapjáról csak akkor értesültek, amikor az irodánkba lépéskor aláírandó jelenléti ív fölé kirajzszögeztem a múzeumi vetítések műsorfüzetét, benne vastagon megjelölve az első magyar játékfilmtől - A falu rossza - az akkori egyik legújabb alkotásig – Eldorádó - bemutatásra kerülő filmeket. A szép kiállítású kiadvány jelezte, hogy bár a sorozat kronológiai sorrendet követ, kezdeni ezzel, az utolsónak elkészült játékfilmmel kezd, mivel annak rendezője, Bereményi Géza személyesen nyitja majd meg a magyar film washingtoni seregszemléjét. (Hála annak – amit a műsorfüzet persze nem jelzett -, hogy ennek és az évek során következő többi filmprojektem költségéhez szükséges pénzt kisírtam washingtoni barátaink zsebéből. A barátok néha magyarok voltak, de meglepő mód többnyire nem, a magyarok persze mind el is jöttek valamennyi rendezvényre, az amerikaiak szinte sosem: őket megtanították, hogy aki teheti, annak a kultúrát támogatni kell, de hogy az emberi fogyasztásra is alkalmas, nem mindegyikük tudta. Amerika Hangja magyar osztályának munkatársai ebben már, úgy tetszik, talpig elamerikanizálódtak: tízegynéhány kollégám közül csak ketten jöttek el a magyar filmnapokra, mindketten ugyanarra a filmre. Az egyik - és felesége - azért, mert őt, a szegedi egyetemi évei alatt sokat és sikeresen színészkedőt ajánlottam be az angol felirat nélküli Hyppolit, a lakáj szövegbemondására, míg a másik az a kolléganőnk volt, aki valami okból éppen ezt a filmkomédiát akarta megmutatni újdonsült amerikai férjének.

A NGA közönsége igazi filmértő, ismerő film-ínyencekből állt. Vérpezsdítő volt megismertetni őket a magyar filmekkel, filmesekkel. A későbbi évtized során több magyar filmnapot, később irodalmi kabarét is hoztam össze, és ezekre majdnem mindig sikerült Magygarországról hazai vendéget hívnom, kit megnyitni, kit bezárni, kit fellépni: Bereményin kívül Simó Sándor, Kende János, Jancsó Miklós, Mácsai Pál, Székhelyi József, Tahi Tóth László, Géczy Dorottya, Dunai Tamás, aztán a legendás Simó-osztály elsőfilmes rendezői – Török Ferenc, Miklauzics Bence, Erdélyi Dániel - mellett néhány nem pesti magyar művész: a New York-i fotós Révész Tamás és a Párizsba férjhez ment, majd onnan a közelmúltban újra pestivé lett színésznő, Varga Kata is elfogadta meghívásom (és a vele járó kosztkvártélyt vendégszobánkban). Az NGA vetítéseken úgy láttam, a közönség között kevés a született amerikai, többnyire akcentussal beszélt angolt hallottam. Magyar hazámfiai, ha lettek volna a nézőtéren, nem keresték a kapcsolatot velem. Annál jobban meglepődtem, amikor mindegyre megszólított egy-egy, a világ egzotikusabb tájairól származó - a hivatalos kanadai eufémizmussal: visible minority, azaz látható(an) kisebbségi – mozibolond. Néhány hónap múltán látásból jól ismertem szinte valamennyit. Mindenki többnyire ugyanott ült, mintha bérlete lett volna egy-egy székre. Egyikükre nem volt érvényes, hogy külseje elárulta volna valamely kisebbséghez való tartozását. Többször észrevettem, hogy kerékpáron érkezett, majd ruganyos léptekkel futott fel a múzeumhoz vezető néhány lépcsőn, ott a mozi erősen lejtős széksorain le a terem legelejére. Emlékezetemben mindig frissen mosott fehér farmert, fehér inget, vadonatújnak látszó, mindig tiszta, fehér tornacipőt visel és mintha szándékosan tenné, dús, fehér sörényt. Azt hittem valódi amerikai. Úgy tűnt, mintha minden vetítésen ott fehérlett volna a terem elején. Én mindig a legutolsó sor közepén szoktam volt ülni, a vetítések után a sor szélére húzódtam, az egész mozi elhaladt előttem és én szemérmetlenül belehallgattam a távozóknak a látott filmekkel kapcsolatos, többnyire szenvedélyes szavaiba. A fehér sörényes ott ült 1996 októberében, a Jancsó Miklós 75. születésnapjára összeállított sorozat valamennyi vetítésén is. Az utolsó film után tudtam meg, hogy akit valódi amerikainak véltem, igencsak egzotikus, fülemnek ismeretlen kiejtéssel beszél. Ez is meglepett, de még inkább az, hogy ismeretlen ismerősöm Jancsóról (és nem amerikaiasan Jankszóról) magyarázott egy kínainak. Nyomukba szegődtem, kétszeres figyelemmel hallgatóztam. Érdekeseket mondott. Bár nem igazán vagyok az a bizonyos szemfüles riporter-fajta, megszólítottam a férfit. Kiderült, Jancsót néhány mondat erejéig személyesen is ismerte. Teheránban találkoztak, egy filmfesztiválon, a Szegénylegények - magyarul mondta a címet! – vetítése után. Iráni volt, tudtam meg, most egy washingtoni egyetemen ad elő vendégként perzsa irodalmat, Odahaza filozófiát tanított a sah idején, aztán az ajatollák elől menekült Amerikába- Természetesen behívtam a VOA stúdiójába egy mikrofon előtti beszélgetésre: ritka csemege volt hallgatni, mit mond egy iráni filozófus egy magyar filmrendezőről és úgy általában mit tud a magyar kultúráról, magyar művészetekről és művészekről.

Évekkel a magyar film centenáriumára összeállított vetítések után egyszer csak el kezdtem magyar szót hallani a nézőtéren. Meg is szólítottam néhányat, érdekelt, kik voltak. Kiderült, egyikük sem 56-os disszidens. Frissen érkezett diplomaták, kiküldött tudósítók, de legtöbbjük fiatal orvos, aki ösztöndíjjal kutatott a National Institute of Health, az NIH nemzetközi csapatában. Többekkel máig tartom a kapcsolatot. Ezeket a mozin vett magyarokat később szívesen ültettem össze washingtoni asztalom körül kedves olaszaimmal meg azzal a többi idegennel, akivel kiállítás megnyitókon, színházi bemutatókon és főleg követségi fogadásokon sikerült összeismerkednem.

Több mint száz országnak van követsége az amerikai fővárosban; nem múlt el hét, hogy valamelyiken ne lett volna fogadás, amire az akkreditált diplomaták mellett a világ minden sarkából kiküldött tudósítók mind szívesen eljártak, mintha sajtóklubba mennének (az elvben létező nemzetközi sajtóklub inkább a sajtóhoz dörgölőzni kívánó pénzemberek zsebéhez volt mérve), aztán hol egyik, hol másik invitált meg néhány kollégát hazája kulináris specialitásaira és az evészeteket menetrendszerű pontossággal követő, több nyelven dúló szópárbajokra. Férjem olyan remek szakács volt, amilyen csak férfi tud lenni. Korai, 56 éves korában bekövetkezett halála után kénytelen voltam a lágy tojásnál kezdeni a konyhaművészetet. Azt hittem, sosem hívok már vacsoravendégeket, de alig egy év múlva büszkén nyugtáztam, hogy nem igazán magas szintű főzőtudományom ellenére az általam előadott gulyás, paprikás csirke, csülkös bableves, rétes, somlói galuska jól állta helyét a nemzetközi mezőnyben. Magyar kolléga Amerika Hangjától nemigen lépte át küszöbünket, én sem az övékét: az osztály tagjai kevés kivételtől eltekintve nem barátkoztak egymással. A kivétel az egyik adásrendező volt, aki történelmi nevű erdélyi gróf férjével Takácsék baráti körébe tartozott. Rosszabb nyelvű kollégáim szerint a kapcsolat Takács és a grófné részéről nem volt szigorúan családias. Később azonban „sajátszeműleg” is láthattam, hogy ha Takács valaha is szerepet játszott az adásrendező hölgy életében, kiszorította onnan legjobb bemondónk, Amerika legjobb magyar hangja, a Hang, ahogy magamban elkereszteltem. Aki, akárcsak a grófné és szívében elődje, Takács családos volt. Igazolva, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Utolsó VOA-nál eltöltött éveimben egyenesen szerelmi fészek lettünk: két válás után két házasság is született az osztályon, bár egyik sem a fent említett párok között.

De ez még, megérkezésemkor a távoli jövőben volt. Lépek is vissza az 1985 szeptemberi jelenbe, amikor kiderül, hogy az osztály tagjai – túlnyomórészt férfiak - nemcsak nem barátkoznak, de kifejezetten rühellik egymást. Első munkanapomon hárman, négyen is félrevontak, és figyelmezettek, hogy egyrészt az egész osztály analfabéták gyülekezete, akik a „magunkfajtát” – az ő szóhasználatuk! – gyűlölik, mert szembesíti őket „a maguk kisszerűségével” (m. f.), például főnökünk, Takács, ha nem is analfabéta, de akkora tahó, amekkora egy volt diósgyőri melós csak lehet. Azt sosem tudtam meg, hogy miért is volt diósgyőri melós. Volt, aki szerint osztályidegen szülei miatt nem vettél föl az egyetemre, s így melósnak kényszerült, s azért disszidált, hogy diplomát szerezhessen. De akadt, aki szerint valódi munkáskáder volt, akiben valami amerikai szociális gondozó megérezte a romlatlan, természetes észt, és állami pénzen egyetemre járatta, de a jó polgári családból szárazó magyar felesége kupálta ki, nem az amerikai egyetem. Az igazság nem is igazán érdekelt. Jobban érdekelt, bár az is csak mert szórakoztatott, hogy új kollégáim súgva figyelmeztettek rá, X. már munkába lépésem előtt fúrt, Y. is, Z. is, jól vigyázzak velük. Majd ugyanezt súgta a súgóról a besúgott többi. Mindegyiknek megköszöntem hozzám való jóságát, de kértem, ne mondja meg, ki mit mondott neki rólam. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy pletykálni akarókba belefojtani a szót öngyilkos gesztus: aki addig esetleg valóban „magafajtájának” tartott, ettől a pillanattól kezdve ugyancsak átállt az ellenoldalra.

Talán egy hete dolgoztam Amerika Hangjánál, amikor Takács behívatta irodájába az akkori magyar osztály valamennyi női tagját. Itt tudtuk meg, Takács szájából, hogy a valamikor 90%-osan férfi-osztályt alaposan „felhígítottuk”. Akkor úgy gondoltam, humornak szánta, később biztosra vettem, hogy valódi érzelmeit közölte velünk. Valószínűleg felső, központi utasításra kellett nőket szerződtetnie, akiknél egyébként csak a férfiakat vetette meg jobban. Azon a reggelen ültünk először, és azt hiszem, utoljára ilyen teljes létszámban együtt mi, nők. Rangidős az a bizonyos adásrendező grófné volt, Takácsnak láthatóan bizalmi embere, de tartozom az igazságnak annak leszögezésével, hogy a szó szakmai értelmében vitán felül és jogosan megérdemelte posztját.

A Takács irodájában töltött félóra alatt világosan kiderült, hogy főnökünk egyrészt nőgyűlölő, másrészt nem szeretné, ha a rábízott osztály ügyei túl sok idejét elvennék a pipázástól. „Mielőtt a hölgyek itt egymás hajának esnek” – kezdte -, „itt és most ki-ki mondja el, mit szeretne a kötelező penzumon kívül heti rendszerességgel csinálni.” A kötelező penzum, addigra már én is tudtam, a napot kezdő hírcsomag angolról való fordítása volt. (Ez alól engem Takács, láthatóan felmentetett, én a női értekezlet előtti időkig nem kaptam angol híreket.) A hírfordítás után, amikor a napi hírszerkesztő összeszedte a hajszálpontosan, sorszámilag is megegyezőre készült magyar szövegeket, kiosztott közöttünk magyarításra egy-egy sárga slejfnin érkezett, eléggé gyatrán odakent riportot vagy tudósítást. A slejfnik minőségét magyarázza, bár nem menti, hogy a VOA angol nyelvű főszerkesztőségére kizárólag a szakmát még nem tudó fiatal kezdők vagy silányságban megőszült, nyugdíjazás előtt álló amerikai újságírók jöttek. Érthetően. Aki angol anyanyelvén írni is tudott, olyan sajtóintézményhez szerződött, ahol tán kevesebb fizetést kapott, de nevét hallhatta a rádióban vagy kinyomtatva láthatta egy lapban, míg az Amerika Hangjánál írt anyagai íróasztaláról a negyvenvalahány idegen nyelvű osztályhoz jutottak; itt egy általuk lenézett international broadcaster fordításában a világ valamely érdektelen táján, valamely érthetetlen nyelvén elszálltak az éterbe.

Takács kérdésére elsőnek a Rém jelentette ki, hogy ő a filmmel akar foglalkozni. Takács beírta: a hét ezen meg ezen a napján filmrovat, 5 perc. Síri csend. Én tudtam, hogy a színház érdekelne, de nem akartam úthenger-kolléganőnkre hasonlítani, amúgy is last kid on the block, „utolsó srác az utcában” voltam, hát vártam, hogy előbb a többiek szólaljanak meg. Végre a két montreáli barátnő jelentkezett. Az egyik színes-tarka újsághírekből kívánt egy „nagyon hallgatható, blikfangos” rovatot beindítani. Jó, mondta Takács, de soha ne nevezze meg a lapot, amiben a hírt találta, valamint ne feledje, hogy nem írónak, hanem adásrendezőnek szerződtették. (Ezt valamennyien ott hallottuk először. Ugyanis VOA policy volt, hogy beosztási és fizetési kérdéseket hivatalosan szigorúan bizalmasnak kellett tekinteni.). Barátnője azt ajánlotta, hogy indítana egy kulináris sorozatot. Takács elfogadta, de rásózta a mezőgazdasági rovatot is, mivel annak írója nyugdíjba készült. Hiába mondta szegény, hogy életében még nyaralni sem járt falun, főnökünk megnyugtatta, hogy dehogy is saját fejéből kell dolgoznia: a VOA angol mezőgazdasági szakértőjének hetente érkező anyagai közül személyesen választhatja majd ki magának a minél kevesebb fordítói gondot adó dolgozatot. Csendes, vitázni nem szerető kolléganő később úgy vágott vissza Takácsnak, hogy a rendelkezésre álló mezőgazdasági témák közül a lehető legszerencsétlenebbeket választotta, majd szóról-szóra, elszánt pontossággal, magában vihogva fordította őket. Csúcsteljesítményére máig hajszálpontosan emlékszem. Példamutatón ábrázolta azt az amerikai naivitást, amit annak idején a Takács CIA-kém vicce tükrözött. A magyar hallgatókat nyilván megröhögtette, de az afrikai szegényeket talán csak elképesztette volna. Az írás lényege az volt, hogy egy fejlett iparral rendelkező ország nem akkor tesz igazán jót egy harmadik világbelivel, ha adományokat küld rászoruló polgárainak, hanem ha átadja tudását a fejődésben lévőknek, hogy előbb-utóbb azok is önellátók legyenek. Eddig szép, mély a gondolat. Majd jött ennek kifejtése egy példával, amelynek célja lett volna az esetlegesen éhező afrikai ország lakosságát a VOA mezőgazdasági szakértője segítségével megtanította csirkét nevelni, egyfelől, hogy annak húsával és tojásával jól lakhassanak, másfelől tollából ezt-azt csinálva némi készpénzhez is juthassanak, vagyis mezőgazdasági dolgozóból egy fokkal feljebb léphessenek a kapitalizmus társadalmi ranglétráján, megbecsült kereskedelmi vállalkozók lehessenek. A csirkét tenyészteni hajlandó afrikai hallgató oktatását szolgáló írás eleje ha nem is szó szerint, de tartalmában hajszál pontosan a következőket mondta: a jövendő önellátó gazda a piacon vegyen, netán utolsó fillérén is, mert megéri, mondjuk hat tojást, aztán egy villanykörtét, majd kérje el az egyik árustól az áruszállítás után kidobásra váró nagyobb méretű hullámpapír-dobozát. Otthon a körtét egy villanydróton akassza be a dobozba. A bekapcsolt körte melegíteni fogja annak belsejét, ide tegyék a tojásokat, amikből ugyebár kibújik hat kiscsirke, és máris nevelhetők a fölnövő tojók alól kiszedett többi csirkék, amikből már levágni, megenni, netán eladnivalók is jut. A cikk amerikai írójának láthatóan meg sem fordult fejében, hogy azok az amerikai segély nélkül valószínűleg éhező afrikai hallgatók, akik művét az English to Africa, illetve a Frech to Africa adások angol és francia nyelven hallgatták, nem valószínű, hogy a piacon találjanak villanydrótot és villanykörtét, ugyancsak nem eldobásra váró hullámpapír-dobozt, valamint ha meg is találtak volna a kívánt zsinórt, körtét, dobozt, villanyáram híján semmire sem használhatták.

Szépen sorra valamennyi nő választott magának egy-egy feladatot és kapott melléje egy másikat. Már csak én voltam hátra. Takács kérdőn rám nézett, én kérdően vissza. „Szóval Zalán csak interjúkat szeretne készíteni, de egyrészt ő még nem tudja, hogy nem olyan könnyen terem errefelé a magyarul beszélő helyi alany, persze szerencsénkre, mert kit érdekel Magyarországon, mit mond ötölve-hatolva, nyögve-nyelve egy 47-es vagy 56-os disszidens, másrészt a Kürti két hetente produkált színházi tudósításai egyre elviselhetetlenebbek, és még elviselhetetlenebb, hogy ezen a címen kéthetente beállít hozzám.” Kürti, nevét leírhatom, mert már meghalt, a két világháború között tiszteletben álló, azonos nevű színművész fia volt, vagyis értenie kellett a színházhoz. Amit az első napokban közölt is velem, amikor hasznos tanácsnak szánva egy-két szerinte igen jelentős magyar színházi eseményre - valamennyi 1945 előtt esett meg – felhívta a figyelmemet. Akik látták, hogy félrevont, sietve közölték, meneküljek előle, ha látom, mert Kürty borzalmas természettel és még borzalmasabb szokásokkal rendelkezik, még szerencse, hogy ritkán látni, mert annyit súrlódott már mindenkivel az osztályon, hogy Takács, vegzatúrájától megszabadulandó, kinevezte a délután 5-től éjjeli fél 1-ig dolgozó éjszakai műszakba, amit reggeli műsornak hívták, mivel éjfélkor ment adásba, azaz Budapesten hajnali hatkor. „Már mondtam is Kürtynek” – szólt ki pipája mellől felém fordulva Takács, - „hogy rovatát átadtam magának. Tehát igyekszik találni magyarul dadogó riportalanyt: havonta egyet-egyet csak összekapar, és mellette ír hetente egy színházi beszámolót.” Aztán elfordult tőlem, végignézett a többieken. „Na, hacsak valakinek nincs valami égbekiáltóan fontos megjegyzése, menjenek dolgukra.” A gyors elintézés meglepett ugyan, de nem érintett kellemetlenül. A színházat mindig is szerettem, remek lesz újra tiszteletjeggyel sok előadást látni, gondoltam, és felemeltem a kezem. „Na, mi van, Magda? Pont magának van panasza?!” Mondtam, dehogy is panaszkodom, éppen csak azt ajánlanám, ha már ajánlat tevésre hívott a szobájába, hogy a színházi rovat mellett hadd indíthassak egy komolyzenei rovatot is. Nem mintha olyan nagyon értenék a komoly zenéhez, vallottam be, még operaénekes férjemnek sem sikerült megkedveltetnie velem az operákat, de az amerikai főszerkesztőség sárga slejfnijei között több nagyon érdekes témájú, ám érdektelenül megírt komolyzenei anyagot láttam, mindent egyetlen szál zenei bejátszás nélkül. „Szívesen csinálnék az angol slejfnikre támaszkodva hetente egy komolyzenei anyagot” magyaráztam, „kipofozva, zenékkel meg egyéb bevágható hangeffektussal.” Takács néhány másodpercig fürkészve nézett, majd rám mordult: „Remélem, túlóra pénzt nem fog követelni a lemeztárban elpocsékolt idejéért.” Ezzel felállt, jelezve, hogy most aztán már valóban végzett velünk. Az ajtó felé nyomakodó nők között utolsónak maradtam, úgy mondtam neki, hogy csakis ő hallja: nekem elég hosszú a nyolc órás munkaidő, nem fogok túlórázni a lemeztárban való kutakodás miatt. „És nem mulasztja el miatta a heti színházi rovatot sem.” „Azt sem.” „És a heti interjút sem.” „Azt mondta, nem nagyon lehet minden hétre egy magyarul beszélőt találni.” „Igaz, én ezt mondtam, de magának az a dolga, hogy találjon.” Még egy kicsit kötözködött, nem voltam benne biztos, hogy ugratásból vagy komolyan, de úgy tettem, mintha ugratásnak venném, és készültem behúzni magam mögött szobája ajtaját. „Kéthetenként egy-egy interjú, azt majd csak kiizzadja” szólt utánam.

Az elkövetkező három hónap alatt az esetek jó részében elkészítettem mindhárom feladatom. Nem dicsérte, nem szidta egyiket sem. Békén hagyott, ami – addigra már tudtam – nagy szó volt. (Egyszer tanúja voltam, amikor valami érdektelen semmiségért úgy ripakodott rá a talpát nyaló, válláról minden munkát lihegő buzgalommal átvállaló, nála idősebb helyettesére, mint egy horthysta katonatiszt a csicskására.)

Lehet, hogy Takácstól békén dolgozhattam, de kollégáimtól kicsit kevésbé. Ők, akik soha sehová nem akart

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zalanmagda.blog.hu/api/trackback/id/tr712010500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.